Eclipse /Élménybeszámoló/

Premier előtti vetítésre mentünk, a barátnőimmel. Pár részletet, már láttam, úgyhogy meg is volt a kedvenc jelenetem. Mégpedig az a rész, mikor Rosalie vissza emlékszik a múltjára. Nagyon élethűen adták vissza a korszakot. A harcolós részeket is ügyesen megcsinálták. Mikor az Eclipse-t olvastam könyvbe, szinte ugyan úgy adták elő a mozi vásznon, ahogy elképzeltem, márpedig ez nem könnyű. Az előző részhez hűen, a farasok itt is a kedvenceim voltak, ugyanúgy, mint a vámpírok. És arról a bizonyos gyűrűről, az előzetesben az volt a véleményem, hogy agyon csicsázták, nem lesz olyan hangulata, mint amilyet elképzeltem. De örülök, hogy tévedtem, tökéletesen beleillet a filmbe, olyan nem is tudom milyen volt az a rész, mikor mondta Edward, hogy mit tenne a 19. században, ha most abban az időszakban lenne. A vége felé a filmben pedig azt kérdezte tőlem barátnőm, hogy vége? És ezzel kizökkentett abból a valószerűtlen világból, amiben lebegtem az elmúlt két órán keresztül. A színészek hatalmasat alakítottak, a rendező szintén. Csak ajánlani tudom a filmet minden fannak, és annak is aki nem az.
Puszi:
Sza


U.i.:
Bocsi ha zavaros, de most értem haza és még mindig a film hatása alatt vagyok...

15. Fejezet~Egy hely, ahol éltem~

Dó: Rövidke feji lett és késtünk is… nem is keveset .


De mostanában nincs időm írni, mert apáék beírtak egy csomó árvízkárosult táborba…

Még az Eclipse premierre se tudok menni!*mérges fej*

Ráadásul rossz a netünk és csak nagyiéktól tudom elküldeni a fejiket Sza-nak.

Táborba megyek, egy hetes, szóval a kövi fejiről, egyelőre nem tudok semmit. Maximum, ha valaki lenne olyan kedves, és megírná nektek… Nem akarok senkire se célozni, Sza! xD

Szóval jövő héten jövök, akkor írok, aztán megint tábor egy hétig, utána három héten keresztül rendszeres friss, azután pedig Sza-val megyünk táborba

Bocsi, remélem, megértitek.

Nagyon- nagyon-nagyon-nagyon-nagyon… szóval nagyon köszönjük a díjat, nem hiszem, hogy megérdemeltük.

Krisztiinek pedig azt, hogy folyton hirdet minket a honlapján a http://www.sotetarnyak.blogspot.com/ –on, még egyszer mondom, illetve írom, a http://www.sotetarnyak.blogspot.com/ – on!

És sok köszönet a többi olvasónak is… na, jó ez túl nyálas..xD

Olvassatok!xD



~Nessie~



Nem hittem a szememnek. Matt ott harcolt Jake-kel. Szeretem Mat-tet, de Jacob fontosabb nekem. Muszáj közbelépnem. Nem hagyhatom, hogy megölje Őt, ha még most is akar elköltözni. Túlságosan szeretem. Na és Matt? Eddig miért érdekelt? Hogy nem vettem észre, hogy milyen valójában? Mert ha ez a valódi énje… Nekem adta az ártatlant, közben lerombolja a házat, ahol éltem kiskorom óta. Jacobbal. Ekkor hatalmas csattanást hallottam, ami visszarántott a valóságba. Körbenéztem. Alice és Jazz Justinnal és Phillel harcoltak, Isadora elment, ő még nem vehetett részt ebben, mert újszülött. Matt pedig… a földön tartotta hatalmas mancsaival Jacobot. Muszáj tennem valamit!



~Jacob~



Az a hülye kutya teljes erejéből a földhöz trancsírozott. Fogai épp egy darabot készültek kitépni a vállamból. Próbáltam harcolni, de felesleges volt minden erőlködésem. Matt fiatal, jóval erősseb, mint én. Lehet, hogy fel kellene adnom? Úgyis most akartam elköltözni, kinek hiányoznék Alice-en kívül? Feladtam. Teljes testemben ellazultam és vártam, hogy véget vessen az életemnek, de Matt távolodott tőlem. Sőt, nem is csak távolodott, hanem gyorsan elcikázott a levegőben, mintha valaki elhajította volna. De ki? A levegő mintha megfagyott volna körülöttem. Fejem megemelkedett és egy térdpár csúszott be alá. Megnéztem, hogy ki az. Alice. Alice?! Alice nem Justinnal harcol? De ha ő van itt, akkor hol van Nessie? Felpattantam a vámpír öléből és négykézlábra ugrottam, mivel még nem változtam vissza. Szemeimmel Nessie-t kerestem, de sehol sem láttam. Eltűnt ő és Matt is. Elfutottam a bokrok közé átváltozni, s közben minden szitokszót elmondtam magamban. Utálom Matt-et. Tiszta szívemből utálom, legszívesebben megölném. Most át tudom érezni Edward régi helyzetét, mikor én meg akartam ölni Bella miatt. Ugyanaz az egész, csak most én játszom a jófiút. Mert ha Nessie szereti azt, akkor én nem állok az útjába. Ahhoz túlságosan is szeretem.

- Most mi lesz?- kérdezte Alice, aki idő közben utánam jött.

- Ezt most komolyan te kérdezed? – mondtam a médiumnak flegmán.

- Hányszor kell, még emlékeztesselek, hogy nem látom a jövődet? Nektek, farkaskáknak még a memóriátok sem jó? – próbált viccelődni, de én alig hallottam a hangját – Szóval?

- Úgy tervezem, visszamegyek, La Push-ba, meg kellene látogatni…Clarie-t. Ő talán még él. Megveszem a repülőjegyet, aztán majd indulok.

- És Nessie?

- Mi lenne vele? Majd Matt vigyáz rá – szinte fájt, ahogy kiejtettem a szavakat.

- Mennyi időre? – kérdezte, s tudtam, mire céloz.

- Még nem tudom… Elég hosszú útnak tervezem… Egy-két, akár tíz év. Most megyek. Viszlát.

- Hiányozni fogsz. Akkor még az évszázadban látlak! – monda Alice és hallottam, ahogy halkan elindult visszafelé. Követtem példáját, és menni kezdtem az ellenkező irányba…



~Nessie~



Az agyam elborult, semmit sem láttam tisztán. Csak egy mondat hangzott a fejemben: el kell innen tűnnöm. Futni kezdtem, iránytalanul kavarogtam a vörös ködben. Hosszas menekülés után sikerült biztonságos távolra kerülnöm. A levegő kezdett kitisztulni, s vele együtt az agyam is. Sikerült megtalálnom a józanabbik felem, habár a vámpír énem még mindig jelen volt. Zavartan rogytam össze, de szerencsémre, egy mohás fatörzsre huppantam. Miért tettem?! Jobban mondva mit, mert az ok megvolt. Matt bántotta Jacobot. Az én Jacobomat. De attól függetlenül miért bántottam az „én” Matt-emet? Én Matt-em? Már ebben egyáltalán nem voltam biztos. Egy kisebb szellő felém áramlott, mire hirtelen leperegtek előttem az események.

Jacob a földön, Matt felette. Az utóbbi fölé álltam és kezeimmel ellöktem, mire ő egy fának esett. S igaz, hogy az kettétört, de hatalmas sebet hagyott Matt-en. Finom és kellemes illat furakodott az orromba. S ekkor rájöttem, Matt vérzik. Aztán már minden homályos. A vörös köd, a futás, a vérszomj.

Mintha még most is érezném Matt vérének az illatát. Mélyet szippantottam a kellemes nedű illatával megtelt levegőből. A vámpír énem megint előtérbe akarta helyezni magát, de nagy nehezen sikerült háttérbe szorítanom. Miért ilyen élénk ez az illat? Aztán megéreztem. Nem büdös, de kicsit sem kellemes vérfarkas szag. Jesszus! Matt itt van! Felugrottam, és mivel a hátam mögül éreztem jelenlétét, a másik irányba szökelltem. Vagyis csak szökelltem volna, mert hirtelen elkapta valami, illetve valaki a kezemet. De nem mancs volt, biztos átváltozott az előbb. A vérszomj egyre erősebben támadt rám.

- Menj innen! – szűrtem ki fogaim közül. Nem akartam bántani. De összedöntötte a házunkat és meg akarta ölni életem szerelmét! – jöttek az ellenérvek magamban. Na, jó, nem annyira akarom bántani…

- Muszáj beszélnünk, Nessie! – kérlelt, de én alig hallottam szavát, mert figyelmem új pontra terelődött. A keze, amivel szorította a csuklómat, véres volt. S a finom nedű patakszerűen folyt rá az én hideg bőrömre, majd végig a tenyerem mentén. Még jobban összeszorítottam a fogaimat és nem lélegeztem. De már a látvány, maga, túl ínycsiklandozó volt. Matt nagy levegőt vett és belekezdett a magyarázkodásba – Az nem az volt, aminek látszott… Ez egy szokás a farkasoknál. Így szoktunk… játszani! Én nem akartam bántani Jacob-ot.

Most már elegem van! Még, hogy nem akarta bántani?! A szemem láttára gyilkolászta! Kirántottam a vértől nedves kezemet az övéből és rávicsorogtam.

- Persze, ha te szereted Jake-et, akkor én imádom Alice ruháit! És ha már ilyen jól hazudozol, a házunkra mit találsz ki?! Rászállt egy túlsúlyos galamb és összedőlt alatta? Vagy ez is egy farkas játék? Üsd, amíg be nem lilul tőle a kezed? - morogtam rá, s a további beszédhez nagy levegőt vettem. Hatalmas hiba volt…



~Jasper~



Igaz, hogy egyedül harcoltam ellenük, de Justin és Phil kezdtek elfáradni, s néha-néha úgy intézték, hogy legyen egy kis kitérőjük a harcunk közben. Ezt kihasználva nyugalmat sugároztam feléjük, ők nagy nehezen, de megálltak és megkértek minket a szabad távozásra. Nem akartam bántani őket, muszáj volt leállítanom a harcot. Nem akartam olyan lenni, mint régen, Alice-szel való találkozásom előtt. Justin és Phil visszaváltoztak emberré, majd körbenéztek, keresték barátjukat, de csak Alice jött lassan kifelé az erdőből. Jacob és Matt eltűntek. Szerelmemhez siettem, akinek üvegessé vált a tekintete. Próbáltam nyugtatni, s hagytam, had láthassa végig a látomást. Mikor eltűnt a köd szeme felől, halkan odasúgtam neki:

- Nyugodj meg, kicsim! Mit láttál?

- Renesmee… – monda, de megakadt a beszédben.

- Mi történt Nessie-vel? – kérdeztem, de éreztem, hogy Justin és Phil nem találják Matt-et és meg akarnak támadni minket újra, de megnyugtattam őket, bár elég nehéz volt elérni higgadtságukat.

- Túl homályos… De nem lehet Jacobbal, mert ő az előbb ment el. Ki van a közelében, akinek nem látom a jövőjét? Hiszen az összes farkas itt van… - mondta Alice és végigpásztázta szemével a teret.

- Matt! – mondtuk egyszerre, mire a két másik farkas felénk kapta tekintetét, s egy pillanat múlva mellettünk termettek.

- Mit csináltatok vele?! – kérdezte morogva Phil. Képességem most semmit sem ért.

- Mi semmit – jelentettem ki higgadtan, de Alice-re pillantottam, hogy tényleg így van-e, és Jake nem ölte-e meg, aki apró bólintással jelezte, hogy igazat mondok.

- Mi semmit – motyogta Alice, mire kérdőn pillantottunk rá.

- Ezt mégis hogy érted?! – tört fel egy vad morgás Justin-ból, s Alice nyakához akart kapni, de szerelmem gyorsabb volt, s elfordította a fejét.

- Előre mondom, hogy nem a mi hibánk! – kezdte Alice, s ettől még kíváncsibb lettem.

- Nyögd már ki te vérszopó! – lökte meg Phil, de én elkaptam a kezét, s egy halk morgással a teste mellé szorítottam.

- Tudjátok, Nessie még „újszülött”, ezért nagyon nehéz irányítania magát. Renesmee mindent ügyesen csinált, amint megérezte Matt vérének szagát, elfutott, de az eszement barátotok követte az erdőbe… Így hát nem garantált az életben maradása.

- Hol van most? – kérdezte morogva Justin, de nem értettük kérdését, ezért kiegészítette – Nessie.

- Az erdőben valahol… - válaszolt Alice, én pedig még mindig le voltam döbbenve. Renesmee képes volt elfutni, pedig még csak újszülött. Hogyan? Még egy olyan dolog, amiben Bellára hasonlít. Gondolatmenetemen egy hatalmas sikítás szakította meg. Tudtam én, hogy nem fogja olyan sokáig bírni! Senkinek sincs akkora önuralma. Nem csak én voltam olyan, amilyen… a két farkas elkezdett futni a hang irányába.

- Bántani akarják Nessie-t! – mondta Alice, s ő is elfutott, majd én is utánuk eredtem.

14. Fejezet~Báránybőrbe bújt farkas~

- Nessie…? – kérdezte rekedten.

Nem akartam itt maradni vele, hogy még nagyobb bajt okozzak neki. De egyedül se hagyhatom. Hogy lehetek ilyen szörnyeteg?! Azt bántani, aki felnevelt? Aki átölelt és megnyugtatott, amikor valami butaságot tettem? Hát jól cserbenhagytam. Így köszönöm meg neki azt a sok szép emléket, amit adott? Nem volt kötelező felnevelnie. Igaz, hogy megígérte anyának, de simán lepasszolhatott volna egy gyermekotthonba. Most, hogy eszembe jutott szinte minden a gyerekkoromból még jobban megszerettem Jake-et. De lehet, hogy Ő már annyira sem szeret, mint mielőtt megharaptam volna, és ez fájt. Szinte égetett a gondolat, hogy Jake egyedül hagy, és Alice-ékkel elköltöznek valami jó messzi helyre, távol tőlem.
- Nessie, jól vagy? – kérdezte Jake. Még Ő kérdezi tőlem, hogy én jól vagyok-e?! Mindjárt összeesik, és még miattam aggódik? Meg fog halni az isten szerelmére! És erről, majd csak én tehetek!
- Figyelj, Nessie! Nagyon sajnálom, hogy utánad jöttem. Én nem akartalak zavarni, meg minden, csak annyit akartam mondani, hogy nem bánom, ha Matt mellett fogsz dönteni. Teljes mértékben megértem. Nem kell emiatt marcangolnod magad és bűntudatot érezned. Ezért úgy döntöttem, hogy elköltözök egy időre. Matt és a többiek vigyázni fognak rád. Csak elköszönni jöttem – az utolsó mondatot már suttogta.
Az agyam zsibbadni kezdett. Összeestem és elkezdtem könnyek nélkül zokogni. Nem bírtam felfogni, hogy itt hagy, bármilyen értelemben. Mert, vagy meghal, vagy elköltözik. Csak bőgtem, mint egy buta kis liba, aki azt se tudja mennyi, egyszer egy. Csak néztem, ahogyan kicsúszik a kezemből az irányítás. Hallottam a lépteket. Távolodik. Nem hagyhatom, hogy csak így elmenjen, meg kell állítanom. Miért nem fáj mindene? Miért nem haldoklik? Hisz megharaptam nem?! Már teljesen átváltoztam nem igaz?! Nem öregedem többé, és teljesen vámpír lettem. Megpróbáltam felállni, több-kevesebb sikerrel. Ekkor, már Jake nem volt sehol. Futottam és futottam a fák között. Egyre csak ez zakatolt a fejemben:
Épp most haldoklik, és te nem tehetsz SEMMIT!
Vettem egy mély levegőt, ami egy kicsit égette a torkomat, de jó értelemben és megpróbáltam az illata alapján megtalálni. De nem kellett tovább rohannom, mert egy fa tövében ült, fejét a mohás törzsnek támasztva. Még mindig sírtam. Legalábbis a szemem bizsergése ezt támasztotta alá. Jacob szomorúnak tűnt. Azt hiszem nem vett észre, mert az előtte levő napsütötte rétet figyelte és, mintha magában beszélt volna. Nagyon halkan beszélt, még vámpírhallással is alig hallottam.

~Jake szemszöge~

Csak ültem és vártam valami csodát, ami megmondaná, mi lenne a helyes. Itt hagyjam egyedül, amíg az a megbízhatatlan korcs vigyázna rá, míg én majd’ bele pusztulnék a hiányában, vagy maradjak mellette tudva, hogy biztonságba van, de ezzel még több fájdalmat okozva Nessie-nek.
- Nem hagyhatom, hogy szenvedjen. Ezt a döntést, muszáj volt meghoznom és jól döntöttem. Itt hagyom, elmegyek jó messzire, Alice-ék vigyáznak rá. Jaj, Bella! Sokkal könnyebb lenne, ha itt lennétek. Miért kellett meghalnotok?! Rám bíztad Őt is, pedig tudhattad volna, ez mennyi galibát fog okozni! Sajnálom, hogy most megszegem az ígéretem, miszerint vigyázni fogok rá – suttogtam magamnak, ezzel megerősítve azt, hogy helyesen cselekszem.
Hallottam, ahogy egy faág megreccsen. Odakaptam a fejem és megláttam Nessie-t. Elkezdett hátrálni egyre gyorsabban és gyorsabban. Míg végül megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett. A rétnek azt a részét nem árnyékolták be fák, ahová esett. A nap rásütött csodás testére és tompán szikrázni kezdett. Gyönyörű látványt nyújtott. De egyvalami elvonta a figyelmemet ragyogó testéről. Az, hogy szája lefelé görbült és szeme szomorú volt. Gyorsan elkezdett hátrafelé csúszni. Úgy nézett ki, mintha félne tőlem. Felálltam a fa tövéből és közeledni kezdtem felé. Azt hiszem, ez nem volt valami jó ötlet, mert még gyorsabban próbált előlem menekülni, míg felállt és elfutott.


~Nessie szemszöge~

- Jaj, Bella! Sokkal könnyebb lenne, ha itt lennétek. Miért kellett meghalnotok?! Rám bíztad Őt is, pedig tudhattad volna, ez mennyi galibát fog okozni! – Még mondott valamit de én már nem hallottam. Tudtam, hogy csak egy púp vagyok a hátán!
Elkezdtem hátrafelé lépkedni, de ráléptem egy ágra, ami súlyom alatt megreccsent.

Jake felkapta a fejét. Észrevette, hogy ott vagyok és elindult felém. De én csak tovább hátráltam, egyre szaporázva lépteimet. A tudat, hogy nem szeret, belém hasított.

Amilyen ügyetlen vagyok (még vámpír létemre is) megbotlottam valamiben és szépen eltaknyoltam. A napfény rá esett a bőrömre, és tompán csillogott. Jake elbambult valamin, és én ezt kihasználva próbáltam ülve, hátrafelé csúszkálni. Egyszer csak elkezdett közeledni felém Jacob, de én minél messzebb akartam tőle kerülni. Nem akartam a közelébe kerülni, nehogy a végén rávessem magam. Felálltam és elkezdtem olyan gyorsan futni, amilyen gyorsan csak tudtam. Én szeretem Őt, de ha Ő nem, akkor tényleg úgy lenne a legjobb, ha elmenne. Így nem lennék a terhére. Muszáj megmondanom neki, hogy engem nem zavar, ha itt hagy és nyugodtan elmehet. Persze őrjítően hiányozni fog, de erről jobb, ha nem tud. Elkezdem lassítani, míg a végén megálltam. Hallottam, hogy nemsokára ideér. Addig össze kell szednem magam. A léptek egyre hangosabbak lettek, majd már nem hallottam őket. Megállt.
- Jake, beszélnünk kell. – Rám nézett a nagy, barna szemeivel és meginogtam a döntésemben. – Figyelj, engem nem zavar, ha elmész innen. Tedd azt, ami neked a legjobb. – Mikor ezeket a szavakat mondtam, megpróbáltam mosolyogni. Remélem, nem veszi észre, hogy ez csak egy mű mosoly, mert legszívesebben rácsimpaszkodtam volna, és addig bőgtem volna, míg itt nem marad.
- Nessie, az a legjobb, ha elmegyek. Igazad van. Ez lesz a legjobb mind kettőnknek.
Sokat gondolkodtam rajta, és mivel már „teljesen” vámpír lettél, meg tudod magad védeni. Nincs szükséged a segítségemre. Alice és Jasper vigyázni fognak rád. Megyek, becsomagolok, és holnapra már itt sem vagyok.
- Hova fogsz menni? – kérdeztem.
- Még nem tudom, de szerintem valami távolabbi helyre.
- Jake, hiányozni fogsz! Nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküled!
- Nyugi, Nessie! Csak 1-2 évre megyek el. Utána visszajövök – mondta és elkezdett közelebb jönni hozzám, míg csak pár centi választott el minket. Úgy tűnt neki az is túl sok. Lehajolt és homlokon csókolt. Nem tudom, belőle mit váltott ki, de én még többet akartam, de nem tehettem semmit.
- A sebed jól van? – kérdeztem, mert még mindig nem értettem, hogy miért nem halt meg a mérgemtől.
- Úgy látszik, nem minden jutott az eszedbe a múltról. Neked nincs mérged, Nessie. Ezért nem lett tőle semmi bajom. Ja, és még valami! Ezt oda akartam adni, mielőtt elmegyek. – Belenyúlt a farmerzsebébe, és kivett belőle egy medált. – Ezt anyukád és apukád vette neked még karácsonyra, csak már nem tudták odaadni.
A medál gyönyörű volt. Egyszerű és varázslatos. Jacob felrakta a nyakamba.
A szüleim. Egy fájó érzés belemart a szívembe. Nagyon hiányoznak. Bárcsak itt lehetnének. Anya mindent rendbe hozna, apával elmehetnénk kirándulni, ha még itt lennének, minden rendben lenne. De most semmi sincs rendben. Jake elmegy, én rátámadhatok bármelyik emberre, Alice és Jasper nem élhetik a saját életüket miattam, és ha jól tudom, miattam haltak meg a szüleim, Rosalie, Emmet, nagyapa és nagymama. Meg még sokan mások. Az Ő életük az én lelkemen szárad.
- Na, én megyek csomagolni. Gyere te is haza, Nessie! – mondta, és elfutott.
- Oké, menjünk!
Mikor hazaértünk, rettenetes látvány fogadott minket. A házunk, amiben laktunk, le volt rombolva. Az összes emlékem, ami ahhoz a házhoz kötött, romba dőlt. Nem értettem mi történt. Jake befutott és elkezdett kiabálni Alice-éknek. Nem találta meg őket. Kijött, felkapott az ölébe és elfutott velem ahhoz a házhoz, ahol a partit tartottuk. Ott voltak Alicék.
Jasper és Isadora hozzánk futottak. Elmesélték, hogy mi történt és, hogy mit kell tennünk. De én már ezt nem hallottam. A hír, hogy Matt és a falkája tönkre tették az otthonunkat, összeroppantott. Miért tették ezt? Azt tudom, hogy Matt és én köztem sose volt olyan a kapcsolat, mint köztem és Jacob között, de azért szerettem. Valamilyen szinten. Most nem éreztem mást iránta, csak gyűlöletet. A következő pillanatban, pedig csak egy dolgot észleltem, hogy Jacobot leteperi valami, és Jake átváltozik farkassá. Alice a verandán ült, és meredt a semmibe. Jasper és Isadora pedig morogtak és szemük ijesztően összeszűkült. Ekkor ki tudtam venni, mivel harcol Jake. Egy másik farkassal. Tudtam ki volt az. Túl ismerős volt a bundája. Ez csak Matt lehetett!


Sziasztok!:)
Nem lett valami, "Húú, de jó fejezet!" de megtettem mindent ennek érdekében.
És a következő fejit már Dó hozza ezt megígérhetem!
Ami pedig a másik törimet illeti, jövő héten jön a bevezető része!


Hát akkor kellemes nyarat kívánunk mindenkinek!
Puszi:
Sza&Dó

~Új történet!~

Sziasztok!
Egy új történetbe kezdek, amit egy másik blogon fogtok megtalálni.
Címe: The Angel, who was dropped, onto the land/Az angyal, akit leejtettek a földre
Témája: Nem kapcsolódik az Alkonyathoz. Az ismerőjét megtaláljátok történet blogján.
A történetet én, Sza írom. Persze Dó nagy segítségemre lesz.
Remélem élvezni fogjátok az új törit is.
Puszi:
Sza



U.i.:
A J&N Story-ból Pénteken új feji!

°°Ízelítő°°

Ezen a héten nem tudjuk hozni a frisst, de jövőhéten bepótoljuk.
De hoztunk ízelítőt, és egy képet amit Sza szerkesztett.
Íme:
"Még mondott valamit de én már nem hallottam. Tudtam, hogy csak egy púp vagyok a hátán!
Elkezdtem hátrafelé lépkedni, de ráléptem egy ágra, ami súlyom alatt megreccsent.
Jake felkapta a fejét. Észrevette, hogy ott vagyok és elindult felém. De én csak tovább hátráltam, egyre szaporázva lépteimet. A tudat, hogy nem szeret, belém hasított."

És a kép:

13.Fejezet ~Botlás?!~

~Alice szemszög~


- Jazz, én úgy nem értem őket – panaszkodtam kedvesemnek, a parton, egy kis sziklán ülve, mert sikerült vele kettesben maradnom. Végigsimítottam ujjammal a csillogó bőrén. Muszáj volt néha vele lennem, mert az mindig elterelte a figyelmem róluk. Nagyon hiányoztak. Be kell vallanom magamnak, hogy csak azért öltöztettem ilyen ruhába Nessie-t, hogy rá emlékeztessen, az egykori legjobb barátnőmre. Már épp készültem felzokogni, mikor Jasper megnyugtatott. Ezért is kellett vele lennem néha, mert a képessége jól jött.

- Mit nem értesz, drágám? – kérdezte Jazz.

- Hát Nessie-t meg Jacobot. Lesüt róluk, hogy odavannak egymásért. Nem értem, hogy miért nem veszik észre. Pedig, ha rám hallgatnának…! Olyan jó páros lehetnének, mint mi – mondtam és lágy puszit nyomtam ajkaira.

- Ne szólj bele, ez az ő dolguk. Majd rájönnek valamikor. Bár remélem, hogy minél hamarabb, mert már kezdenek az idegeimre menni az érzéseikkel – dünnyögte Jazz és ő is megpuszilt.

- De te nem tudod milyen, amikor tudod, hogy össze fognak jönni, mert láttad - pedig az nagy szó az ő esetükben – ők meg nem veszik észre, hogy odavannak egymásért. Komolyan, mint egy szappanoperában – nevettem fel halkan.

- Amúgy miért hívtad meg Matt-et? Jacob érzései eléggé ellenszenvesek iránta. Azt hiszem, ha látja, hogy Renesmee-hez ér, kitekeri a nyakát. Hidd el, nem sok választotta el tőle, hogy nekiessen… – kuncogott fel Jasper.

- Azért hívtam, mert azt reméltem, hogy Jake a féltékenysége miatt beszélgetni fog Nessi-vel. De nem, rosszul sejtettem. Úgy tűnik, Renesmee nem veszi észre, hogy ő csak azt a hülye farkast szereti, nem pedig a másik, még hülyébb farkast – mondtam. Hirtelen lefagytam. Képek kúsztak az elmémbe, a jövőből. Nagyon homályosak voltak, gondolom valamelyik farkasról, vagy Nessie-ről. Most nem külső szemlélőként láttam a dolgot, hanem én voltam az egyik személy. Égett mindenem. Fájdalom nyílalt az összes végtagomba, és szédültem. Egy ordítást hallottam, majd a szám elé kaptam a kezem, s rájöttem, hogy én kiabáltam, mert az nyitva volt. Visszatértem a jelenbe. Üveges szemmel meredtem magam elé és halkan ziháltam az imént átéltek miatt.

- Ssss… Nyugodj meg, Alice-em! Mit láttál? – kérdezte Jazz, de nem tudtam egy helyben maradni. Felpattantam, elindultam a ház felé és csak annyit kiabáltam vissza Jaspernek:

- Nessie!



~Renesmee szemszög~



Sötétség. Mindenhol csak sötétség. Mintha lebegtem volna élettelenül. Csak arról tudtam, hogy még életben vagyok, hogy a fájdalom még mindig jelen volt a feketeség mellett. Kiabálni akartam. Kiabálni valakinek, hogy segítsen és öljön meg inkább, mint hogy itt szenvedjek. De ugyanakkor még nem akartam meghalni. Nem tudtam, mi történik velem. Miért nem halok meg már? Újra és újra elnyelt a sötétség, minden egyes alkalommal magába húzva egy darabot az életemből. Beszéltek körülöttem. Beszéltek, de nem értettem mit. Olyan volt, mintha akadozna a vonal egy telefonbeszélgetés során. Sőt, még annyit sem értettem belőle. Csak zúgás volt az egész. A sötétség most megint eltűnt egy pillanatra, vagyis csak kevésbé volt jelen. Tudtam mi következik. A fájdalom. A lábam, a karom, a gerincem, a bordáim – egyszóval az egész testem – beleremegett. Fájt. Mintha megtekeredett volna a testem és az összes csontom eltört volna. Képek tárultak a szemeim elé. Homályos, de ugyanakkor tiszta. Képek a múltból. Mindenre emlékeztem. Anyára, apára, Esme-re, Carlisle-ra, Rosalira és Emmett-re. Emlékeztem Clairre, akivel sokat játszottam La Pushban, mert belé is bevésődtek. Emlékeztem Forksra, a rezervátumra és a Volturira. Mindenre emlékeztem, és ettől csak jobban fájt az égés. Újabb képek. Az első emlékem anyáról, amikor átváltoztatta apa, mert kis híján megöltem. Emlékeztem a sebekre, amiket anyán ejtettem. A fájdalom egyre hevesebben tört rám. A tüdőm is fájt, az összes oxigén elégett benne. Levegő után kapkodtam, s nagy nehezen sikerült egy adagot belőle a tüdőmbe juttatnom. De már meg is bántam utána, mert ahogy végigment a torkomon, perzselte a testemet, az pedig újra és újra fellángolt a mentén. A fájdalom most ismét háttérbe szorult. Sötétség. Elnyelt a végtelen feketeség és megint lebegtem. Egy pár tizedmásodperc töredékéig még ebben a helyzetben voltam, aztán újra fájdalom. Feladom. A kezeim zsibbadtak, lábaimat nem éreztem. A tüdőm lángolt. Fuldokoltam. A levegő, ami nemrég perzselte a torkomat, nagy szusszanással kiszorult belőlem. A bordáim összepréselődtek. Az égető érzés a szívem felé vette az irányt. Lángoltam. Nem bírom már ki. Tudtam, hogy már közel vagyok a halálhoz. Még búcsúzóul próbáltam magam elé képzelni szeretteimet. Erőtlenül próbáltam emlékezni, de gyenge, zsibbadt agyamnak nem sikerült. Vége. Átadtam magam a fájdalomnak és nem harcoltam tovább. A szívem tombolt, s az öntudatlanság újra magával rántott, de most a vele járó érzés sem nyugodott. Egyszerre tört rám mind a kettő. Fájdalom és sötétség. Ráadásul borzasztó erősen. De hagytam magam. Hagytam, hogy szép lassan meghaljak. Az égető érzés a bal kezembe nyílalt. Csak a szívembe és a kezemben. De a tenyeremben más volt.

- Ne, Nessie ! Maradj itt velem ! Nem hagyhatsz itt egyedül ! – mondta egy kétségbeesett hang, aki a kezemet fogta. Matt ? Tudtam, hogy ő itt van, de ez nem ő volt. A szavak mástól származtak. Jacob. Itt volt mellettem utolsó perceimben. A fájdalom újabb erővel tört rám. Szólni akartam Jake-nek, hogy már nem bírom és bocsásson meg és, hogy majd ne szomorkodjon, de nem jött ki hang a számon, s a testem se mozdult. Zsibbadtan feküdtem. Nem akartam itt hagyni Jake-et. Vagy ha muszáj elmennem tőle, akkor legalább hagy búcsúzzak el. De nem tudtam már azt se. Könnyek szöktek a szemembe. Sírtam, de a könnyek egy idő után megszűntek, csak azok nélkül zokogtam. A lángolás a szívembe nyílalt, darabokra tépkedte azt. Dobogása felgyorsult, úgy verdesett, mint egy kis madár szíve, ha a kezedben tartod. Az égető tűz még jobban rákoncentrált az egyetlen még működő érzékszervemre. Ordítani akartam, de nem tudtam. Aztán vége. Szinte fel se fogtam. Csak a fájdalom hiánya maradt. Csak lebegtem a sötétben. Majd a hangok is kitisztultak. Mindent hallottam. Mindent, kivéve a szívemet.

- Alice, mi történik vele ?! - kérdezte Jake elfojtott hangon. Alice nem válaszolt, de nem volt csend. Hallottam, hogy kint madarak repkednek, hallottam, hogy valaki a tengerpartról fut felénk. Minden egyes zajt hallottam.

- Szólalj már meg Alice ! – kiabált rá egyszerre Jacob és Matt a nagynénimre, aki még mindig nem szólalt meg.

- Pszt ! –suttogta Alice.

- Nem maradok csendben ! Most azonnal elmondod, vagy... – ordította Jake.

- Pszt ! Csak nézd ! – mondta a nagynénim. Éreztem magamon mindenki tekintetét. Vártam, hogy az arcomat forróság öntse el, de nem. Most meg mi van ? A fájdalom már megszűnt, a sötétség is eltünedezett lassacskán. Akkor túléltem? Itt maradhatok Jacobbal? Na és persze Matt-el?

- Nessie, tudom, hogy már hallasz. Ha tényleg így van, akkor jelezd valamivel! – utasított Alice. Hallak! – akartam mondani, de nem tudtam, mert a torkom még mindig égett. Most meg mivel jelezzek?

- Nem reagál – állapította meg Jake, szomorú hangon.

Jacob szomorú? Muszáj, hogy valahogyan jelezzek nekik. Úgy döntöttem, hogy felülök, az a legjobb megoldás. Lassan, óvatosan – gondoltam magamban. Nemrég múlt el a szenvedés, ki tudja, még lehet, hogy hasra is esek. Lassan, óvatosan – gondoltam újra és elkezdtem felülni, de hihetetlen sebességgel és szédülés nélkül sikerült bemutatnom a mozdulatot.

- Hál’ Istennek, Nessie, ugye jól vagy? – kérdezte Jacob és megölelt. De nem láttam őt. Ekkor esett le, hogy még mindig csukva van a szemem. Kinyitottam, s a szoba levegője megtelt ámulattal. Mindenki az arcomra szegezte tekintetét csodálkozva, csak Alice-nek volt önelégült mosolya. Mi történt velem? Hánytam a rosszullét közben és rászáradt az arcomra? Pfuj… De tényleg, miért bámulnak engem?! Jake elengedett és a többiekre nézett:

- Mi van? – kérdezte. Rám nézett és leesett az álla. Eldöntöttem, hogy megkérdezem, mire Alice felkuncogott. Alice, már csak Alice. Mindenen nevet.

- Mi a ba…? - akartam mondani, de az égető érzés úgy bele nyílalt a torkomba, hogy odakaptam ahhoz mind a két kezemmel, s ez a mozdulatom ismét gyors volt. Ráadásul a hang, ami kijött a torkomon rémisztő volt. Láttam már egyszer ilyen egy filmben. A csajra roham jött és meg kellett műteni a hangszálait, aztán sokkal másabb lett a hangja (rossz értelemben). De nekem hol maradt a műtét? Ráadásul miért lett lágy és dallamos hanglejtésű? Egyáltalán mi történt velem?!

- Majd mindent elmesélünk, de most menj Alice-szel! – parancsolt rám Jasper. Hova? – akartam kérdezni, de már nem mertem kockáztatni, úgyhogy csak értetlenül meredtem rá.

- El kell menned vadászni – magyarázta én meg elindultam Alice-szel az ajtó felé. Aztán felfogtam hova megyünk. Vadászni? De minek? Nemrég voltam! Az erdőben jártunk, mikor Alice megszólalt:

- Jaj, de örülök Nessie! – ugrándozott. Úgy nézett ki, mint egy ötéves kisgyerek.

- Minek? – kérdeztem. Most már elviselhetőbb volt az égés, igaz, sokkal többféle illat keringett a torkomban.

- Annak, hogy vámpír lettél. Teljesen – ugrándozott tovább. Megtorpantam. Fejemben értelmes kérdés után kutattam, de nem találtam egyet se, ezért csak ennyit mondtam halkan:

- Hogyan?

- Nessie, ezt nem most kellene megbeszélnünk. Most gyorsan „egyél” egy-két állatkát, aztán visszamegyünk a házba, parti lefújva. Ott elmondunk mindent. Csak gyere már!

- Várj Alice! – fogtam meg a csuklóját – Matték jönnek hozzánk? – kérdeztem.

- Majd mindent elmondunk – mondta, és mikor lemondóan sóhajtottam egyet, megint vigyorogni kezdett – Ha tudnád, mi mindent tartogat számodra még a mai nap…

Nem figyeltem rá. Azt se fogtam fel, hogy mi történt. Még mindig csak egy dolgot éreztem: a hiányt. A fájdalom és a sötétség hiányát. Ez túl sok volt nekem. Az elmúlt pár nap nagyon megváltoztatott mindent. Tudtam, hogy mindent elmondanak majd, ezért gyorsan levadásztam három párducot. Az égető érzés megmaradt, de sokkal gyengébben. Visszafutottunk a parti házhoz, de a többiek már nem voltak ott. Kocsiba ültünk és hazahajtottunk. Én végig meg se szólaltam, csak Alice ujjongott néha, hogy: jaj, de jó!

Nem értettem semmit. Vártam, hogy végre elmondja valaki azt, hogy mi történt velem.

Mikor beálltunk a kocsifelhajtóra, Jazz jelent meg az ajtóban. Kételkedő szemmel nézett rám, aztán rám mosolygott. Mikor beértem a házba, furcsa szag csapta meg az orromat. Bántotta, ugyanakkor vágytam rá. Jasper biztos megértette zavartságomat, mert a segítségemre sietett.

- Ez csak a vérfarkas illat. A vámpírok nagyon érzékenyek rá, ugyanúgy, ahogy a farkasok is a miénkre. Téged, minden bizonnyal, csak azért nem zavar annyira, mert a Jacobhoz való vonzódásod enyhít rajta – halkan felmorogtam, ezért Jazz hozzátette ijedt arccal – mármint, olyan vonzódás, mint amit a gyerek érez az apja iránt.

Alice felnevetett. Körbenéztem a szobában, de csak Jazzéken kívül Dora-t láttam.

- Hol van Jake? – kérdeztem aggódva, de hangom lejtése még így is gyönyörű volt.

- Egyenlőre nem jöhet be, majd elmondjuk az okát – mondta Jasper, aztán belekezdett a történetbe – Renesmee. Most biztos azt akarod kérdezni, hogy mi történt veled. Nemde bár? – bólintottam. Jazz lehajtotta a fejét, úgy beszélt tovább – Te mindig is fél vámpír voltál, várható volt, hogy valamikor megállsz a fejlődésben. De Carlisle ampullája segített ezen, egy bizonyos pontig. Egészen 5 nappal ezelőttig. De mivel megtudtál mindent, ez gyengítette a szer hatását. A dolog, még ha te nem is vagy tudtában, felzaklatott, ezért végbement az átváltozás – hogy bír ilyen bonyolultan beszélni? – Mikor átalakultál vámpírrá, az teljesen megszűntette az ampullát. Elvileg emlékezned kellett volna mindenre…

- Emlékszem – vágtam közbe, mire felém kapta tekintetét.

- Hogyan? – kérdezte Alice meglepődötten.

- Eszembe jutott sok dolog, miközben átváltoztam – magyaráztam meg, s az átváltozás szó kiejtésekor kissé megborzongtam.

- Például? – kérdezte Jazz.

- Anyára, Apára, Carlisle-ra, Esme-re, Rosalie-re, Emmett-re, Clairre, Clearwaterékre, a rezervátumra, Forksra, a Volturira… - soroltam, de a Volturinál megálltam.

- Egyszóval: mindenre – mondta Jasper.

- Igen – sóhajtottam a sok emléken – Folytatod?

- Persze. Szóval átváltoztál, most már teljesen vámpír vagy. Ugyanolyan erős, ragadozó, hideg a bőröd és kemény…

- Várj! Ugyanolyan szép is vagyok, mint ti? – kérdeztem reménykedve. Jazz, Alice és Dora egyszerre felnevetett.

- Sőt! Talán még szebb, mint mi! – mosolygott rám Alice és egy tükör elé húzott. Végignéztem magamon. Meglepődve bámultam a tükörképemre. Még annál is jobban néztem ki, mint amikor délután Alice bűvészkedett rajtam. Egyszerűen alig ismertem magamra. Még mindig a kék ruha volt rajtam, ami tökéletesen illett a sápadt bőrömhöz és az aranybarna szemeimhez… aranybarna?! Hova tűntek a csokoládébarna szemeim?! Amúgy is, miért rögtön ilyen? Nem mintha nem örülnék neki.

- Hogy-hogy nem vörösek? – kérdeztem Jaspertől a szemeim felé bökve, még mindig döbbenten.

- Pontosan nem tudjuk, de szerintünk azért, mert már eddig is félig vámpír voltál, szóval már nagyjából túlestél az „újszülött” időszakon – magyarázta Jazz. Mosolyra húzódott a szám.

- Akkor én mehetek emberek közé? – a mosolyom egyre csak nőtt. Csak ezt az egyet nem bírtam volna ki. Mert ha nem mehetek emberek közé, akkor se Matt-tel, se Jake-kel nem találkozhatnék évekig, az pedig maga a borzalom lenne. Ráadásul akkor még Bree hiányát sem említettem, mert a barátaim is nagyon hiányoznának.

- Öhömm… - köhintett Jasper.

- Mondd el neki Jazz. Muszáj döntenie – bátorította Alice, amitől lefagytam. Miről kellene döntenem? Miért habozott Jazz? Miért nem akarja elmondani nekem?

- Miről? – kérdeztem feszülten tőlük.

- Hát… Nessie, szerintem attól, hogy már jobb az önuralmad, mint az újszülötteké, még nem kellene annyira elkapkodni az egészet. Nem mehetünk biztosra, ezért mellőznöd kellene az emberek közelségét, nehogy baj legyen – kezdte Jasper.

- Tehát nem mehetek suliba? – a suli kihagyása még nem is annyira gázos, a barátaimat távollétét meg valahogy csak kibírom. Elég nekem csak Matt és Jake, két ember, akire mindig számíthatok… Ember? – Várjunk csak, Jazz! Az emberekbe Jake és Matt is beletartozik?!

Jazz bólintott egyet. Ho..Mi..Miért?!

- Nem találkozhatok velük?! – kérdeztem hisztérikus, de még mindig csilingelő hangomon.

- Hát… – hajtotta le a fejét Alice – Azon gondolkoztunk, hogy milyen rossz lenne neked emberek nélkül a két év alatt, ezért úgy döntöttünk jól jönne egy ember neked. Úgyhogy…

Kissé belezavarodtam gondolatmenetébe, de aztán leesett. Vörös köd borította el az agyamat.

- Most azt kéritek, hogy válasszak közülük?! – hangom erőteljességén még én magam is meglepődtem. De végül is, azt kérték, hogy döntsek. Döntsek abban, hogy kit szeretek jobban, ki nélkül nem bírnám ki kb. két évig. Ha ez az ára, akkor inkább nem akarok vámpír lenni! Én nem tudok dönteni… Vállaim rázkódni kezdtek a zokogástól, de valami hiányzott. A könnyeim. Túl sok volt ez egyszerre nekem. Az állandó égető érzés a torkomban, vámpír lettem, barátaimat és szerelmeimet nélkülöznöm kell. Vagyis nem, csak döntsek, hogy melyik fontosabb nekem. Ha azt mondom, hogy Matt nélkül nem bírnám ki, akkor Jake magába omlana, hisz lánya ként szeret. Na persze én sem tudnék leélni nélküle éveket. Viszont ha őt választom, Matt lesz kiborulva, mert ő meg szeret engem, s nem csak rokonként néz rám.

- Nessie, jól vagy? – hadonászott előttem egy kéz, de engem már nem érdekelt. Kifutottam a házból és elindultam az erdőbe. Muszáj volt lenyugodnom valahogyan.



***



Már kb. 10 perce csak futottam, de nem múlt el a rosszullétem. Nem bírtam dönteni. A vörös köd is egyre jobban elfedte agyam nagy részét, s csak egy jelentősen kisebb részem maradt Renesmee. A torkom egyre jobban égett, már-már szinte fájt, pedig az elég érdekes egy vámpír esetében. Egy tisztás közelébe érkeztem, mikor megláttam három antilopot. Két hímet és egy nőstényt, aki a másik kettő között állt. Milyen ironikus… Rávetettem magamat a nőstényre és utolsó cseppig kiittam a vérét. Addig a többi elrohant, de nem bántam, azt hittem ez majd enyhíti a vérszomjamat. Tévedtem. Az égés egyre erősebben tört fel bennem. Aztán minden gyorsan történt. Hangok jöttek a bozót felől. Valami volt ott. Oldalra kaptam a fejem. Hallottam, hogy a vére száguldozik az ereiben. Szinte éreztem, ahogy az ütőeréhez szorítom fogamat. Nem tudtam magam maradni, csak a vérszomjam vezérelt. Ráugrottam a bokorban lévő állatra, de csukott szemmel, mert nem akartam látni, ahogy még egy állatot megölök. Jelen pillanatban undorodtam magamtól, amiért nem sikerül legyőznöm a szomjam. Áldozatom nagydarab volt, a vére még ínycsiklandozóbb, mint a többié, de még mindig nem nyitottam ki a szememet. Csak szívtam az édes nedűt, minden újabb kortyot élvezve nyeltem le.

- Nessie… - hallottam egy rekedt hangot kezeim alól. Szemeim felpattantak. Az áldozatom egy ember volt. Egy bizonyos ember. Jézusom, mit tettem?! Gyorsan ellöktem magamat tőle, ügyelve arra, nehogy baja essék. Most mit fogok mondani neki? Bocs, hogy szívtam a véredet. Vámpír vagyok, tehát várható volt, de sebaj, maximum meghalsz. Zokogni kezdtem, ismét könnyek nélkül. Felpattantam és lassú léptekkel elindultam valamerre. Muszáj lett volna ottmaradnom vele, de nem tudtam. Féltem, hogy újból rávetem magamat. Gondolkodásomat megszakította valaki azzal, hogy megfogta a csuklómat. Az illető felé fordultam, ügyelve, nehogy levegőt vegyek. Áldozatom véres alakjával nézett rám. Összetört volt, de nem engedte el a kezemet.

- Nessie…? – kérdezte rekedten.



Sziasztok!:D
Hát a függővég elengethetelen...
De nem is ezért írok!
Azt szeretném megkérdezni, hogy tetszik-e az új dizi?
Kérek szépen véleményeket!Ő.Ő
Ja és persze a fejezetre is!
Azt szeretném kérdezni, hogy amerre most elindultunk (mármint a történetben) az tetszik-e nektek?
Puszi:
Sza

Ízelítő! :)

"Láttam már egyszer ilyet egy filmben. A csajra roham jött és meg kellett műteni a hangszálait, aztán sokkal másabb lett a hangja (rossz értelemben). De nekem hol maradt a műtét? Ráadásul miért lett lágy és dallamos hanglejtésű? Egyáltalán mi történt velem?!"