17.Fejezet ~A vég~

Ezt az utolsó fejezetet a suli kezdés alkalmából rakjuk fel, és reméljük, hogy tettszeni fog nektek. :)


~Nessie~




- Én milyen gyorsan tudnám lefutni az egész utat?


- Miért? – kérdezte Alice kíváncsian.


- Mondd el, s megmondom! – utasítottam.


- Hát, kb. 6-6,5 óra. Szóval? – erősködött, s szeme csak úgy csillogott a kíváncsiságtól.



Gyors számításokat végeztem a fejemben, miközben Alice hirtelen vigyorogni kezdett. Akkor már látta, hogy elmegyek én is. Reménykedve néztem rá, hogy sikerül-e a tervem. De ő meg sem szólalt, továbbra is csak vigyorgott.

- Na? – kérdeztem mogorván. Az „újszülöttség” nem tett jót az idegeimnek.

Alice hirtelen összerázta a fejét:

- Mi, na? – érdeklődött zavarodottan.

- Sikerül a tervem? Vissza tudom hozni Jacobot? – mikor kiejtettem a nevét, melegség töltött el. A vámpíroknak vannak ilyen érzéseik?

- Hát eltűntél a látomásomban, vagyis találkozol vele. De nem muszáj visszajönni. – mondta, s közben láttam rajta, hogy tervezget. Értetlenül meredtem rá – Ha már úgy is elköltözünk, mi lenne, ha visszamennénk Forksba? Tudod, La Push mellé.

- Az nagyon jó lenne – mondtam,d e az agyam már a körül forgott, hogy hogyan jutok el a rezervátumba Jake előtt. Megszorítottam a nyakamban lévő medált, amit anyáék vettek nekem még régebben.

- Akkor mire vársz még, Nessie? Indulj, mi pedig majd később megyünk utánatok, mikor már az összes cuccot bepakoltuk, szóval szerint maximum egy nap múlva találkozunk – hadarta izgatottan, s már tárcsázta a repülőteret.

Teljesen önfeledten megpusziltam Alice-t és futni kezdtem Jake illata után. Magam mögött hagyva az eddigi életemet, a gyilkosságot, amit elkövettem és a barátaimat is, akikkel most nem is találkozhattam volna. Most mindez kissé sem szomorított el, mert egyre közelebb értem a célomhoz: hosszú, közös élet Jacobbal, a farkasommal.



~Alice~



Minden a jó irányba haladt. Forksba költözünk, Renesmee Jake után ment, és találkozni is fognak, mert láttam, hogy eltűnik. De a látomásom másik része még mindig aggasztott. Nem tudtam mire vélni. Igazat mondtam, hogy Renesmee találkozik Jacobbal, de csak egy bizonyos dolog után. Miután beszélt valaki mással. Valakivel, akinek homály fedte arcát.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Jasper a hátam mögül.

- Miben?

- Hogy visszaköltözünk Forksba. Olyan zavart vagy – mondta aggódva.

- Persze, vissza szeretnék menni, csak… a látomásom miatt vagyok ilyen. Érzem, hogy történni fog valami. Érzem, de nem látom. Ilyenkor rossz, hogy Jake vérfarkas… - kacagtam fel keserűen. Már minden össze volt pakolva, a cuccainkat egy óra múlva viszi a gép, mi pedig futunk. Nem volt nehéz összeszedni az a maradék holmit, ami maradt az összedöntött házban…



~Nessie~



Már régóta futottam, de csak perceknek tűntek. Nem tudom, hol lehettem pontosan, valahol az autópályától 10 méterrel bentebb, az erdőben futottam. Mikor La Push-hoz értem, lassítottam a tempón és az út szélén futottam tovább. Jake még nem lehet itt, hiszen nem érzem a jellegzetes illatát. Hirtelen déjà vu érzésem lett, ahogy újra láttam a rezervátumot. Csak egy dolog lepett meg: a farkasok illata, amit még mindig pontosan lehetett érezni. Mintha az a 15 év nem is telt volna el. Gyorsan megkerestem Jake-ék régi házát, hogy ott várjam. Mikor megláttam a házat, nagyon leamortizált állapotban találtam, ráadásul minden hibát ki tudtam venni új, tökéletes szememmel. A fa elkorhadt rajta és nem nagyon egyezett a halvány emlékeimben látottakkal. Bekopogtam, hátha van bent valaki, mire nyikorgást hallottam, maró érzést éreztem a torkomban és egy őszes ember nyitott ajtót. Szemeim kitágultak mikor ráismertem.

- Billy! – mondtam döbbenten.

- Igen, Billy Black, de maga… kicsoda? – kérdezte rekedtes hangon, s közben meg-megállt levegőt venni. Nagyon megöregedett.

Aztán végig nézett rajtam vizslató szemekkel, s fintorogva hátrébb gördült kerekesszékével.

- Menjen el, maga vérszívó! A Volturitól jött? Nem elég, hogy a fiamat elvette tőlem? Most a többieket is meg akarja ölni és visszajött értük? - kiabálta, de látszott rajta, hogy megijedt. Nem értettem miről beszél.

- Billy, valamit nagyon félreértettél! Én nem Volturis vagyok! Nem emlékszel rám? – kérdeztem, s közbe Billy egyre hátrébb ment – Én vagyok az, Nessie, Renesmee Cullen!

Meglepődöttség suhant át az arcán.

- Nessie?! – kérdezte. Jól láttam, hogy reménység van a szemében? De mire fel?

- Ti…Te hogy-hogy itt? Túl… túlélted?

Értetlenül meredtem rá. Most mi van? Vagy az átváltozásra gondol? Biztos, hogy arra.

- Persze. Itt vagyok, csak túléltem. Viszont nagyon szörnyű volt.

- Azt meghiszem – suttogta elhaló hangon. – ennél rosszabb, alig ha lehet. De mégis hogyan? Jake is él?

Most már teljesen összezavarodtam. Miért ne élne? Egy másodperc töredékéig elgondolkoztam ezen. Aztán bekattant. Mi?! Ilyet feltételezni rólam?! Attól, hogy újszülött vagyok, még nem ölném meg azt, aki számomra a legfontosabb…

- Azért ez már sok, Billy! Én őt sosem ölném meg! – megfeszültek az izmaim.

Billy zavarodottan nézett rám.

- Nessie, azt hiszem, nem egy dologról beszélünk! Én arra értettem, hogy hogyan élted túl a Volturi támadását, és Jake is él-e?

Teljesen letaglóztam. Volturi? Megtámadni minket?

- Billy, azokkal a vámpírokkal nem találkoztunk, azóta amióta… megölte a többieket és mi pedig elmenekültünk. Jake él és virul és egy 10 perc múlva itt lesz.

Billynek felragyogott az arca, de aztán újra komor lett.

- De hát nem azért ment el a vérszívócsapat, hogy titeket levadásszon? Mert, ahogy elmentetek, nem sokkal rá, ők is elszivárogtak.

- Elmentek? – kérdeztem összezavarodva.

- Az összes olasz – mondta, s bólogatott.

Másodpercek alatt összeraktam a fejemben a dolgokat, mintha puzzle darabkák lennének.

- De akkor senki sem halt meg? Mindenki él?

- Nem, miért? – mosolygott rám, de én kétkedtem mosolyában.

- De Alice azt mondta, hogy mire visszaértek, már senki sem volt a környéken.

- Mikkor elment a Volturi, mindenki Denaliba ment egy hónapra, nem mintha lett volna esélyük menekülni a GPS-es, vadászos vérszívó elől… - magyarázta, s közben felkacagtam a Demetrinek adott nevén.

- Akkor nem haltak meg anyáék? – kérdeztem, mert még mindig nem tudatosult bennem.

- Nem. Élnek, csak kissé... rossz állapotban vannak.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, rohanni akartam hozzájuk, de úgy éreztem, jobb megvárni Jacobot. Már teljesen tisztázódott bennem minden, mikor bevillant egy kérdés.

- De Alice miért nem látta őket?

- Ha jól tudom, nem látja magunkfajtákat, igaz? – bólintottam – Akkor elég nehéz lenne, mivel Seth egész nap velük van – felvontam a szemöldökömet és vártam, hogy elmondja ennek az okát – Nagyon sajnálja a Culleneket, nem tudom, miért nem vámpírnak született… - forgatta a szemeit – na, meg aztán úgy könnyebb neki, hogy nem kell látnia a többiek fejében lévő fájdalmat, amit Jake miatt éreztek.

- Mi van velem? – kérdezte Jacob és belépett a házba. Mikor meglátott, kihagyott egy ütemet a szíve, mire én csak elmosolyodtam.

Rögtön elmagyaráztuk neki a félreértéseket, adtunk egy-egy puszit Billynek és siettünk a Cullen házba. Még mindig emlékeztem az útra, mintha nem telt volna el 15 év.



Mikor felléptünk a lépcsőre, úgy éreztem, megdobbant a szívem. Kopogni sem kellett, rögtön ajtót nyitott Carlisle. Feje fölött bekukkantottam a szobába. Mindenki a TV-t nézte, Seth pedig a földön hortyogott. Anyu apu ölében ült, üresen meredtek maguk elé, valami láthatatlanra. Szörnyű látvány volt, így hát visszafordultam Carlislehoz, aki észre sem vette a kiesést, olyan gyors szemlét tartottam.

- Jacob? Renesmee? – kérdezte suttogva és nagyokat pislogott.

Rázkódni kezdett a vállam és szúrt a szemem, ezért inkább gyorsan megöleltem. Láttam, ahogy apa felkapja a fejét, gondolom nagyapa gondolataira. Majd csatlakozott hozzá anyu is és az ajtóhoz rohantak. Tekintetük most más volt, mintha megtalálták volna az előbb keresett, láthatatlan dolgot. A szobából mindenki körénk sereglett, kivéve az alvó Sethet.

Csodálkozó pillantásokat kaptam. Mindenki csak nézett, s anyu hirtelen összevonta a szemöldökét, koncentrált, s megfogta apa arcát. Gondolom sikerült eltolnia a pajzsát, hogy kérdést tegyen fel, gondolatban.

- Igen, úgy tűnik, valóban itt van – mintha Jake-et észre se vették volna.

Anyu odaugrott hozzám és olyan erősen szorított meg, hogy ösztönből felmorogtam. Mindenki elvigyorodott, Emmett bácsi pedig bedobta magát.

- Húh, ha ilyen az anyjával, akkor milyen nehéz lehet Jakenek esténként… - arcára pajzán vigyort öltött. Anyu kezét Emmett arcán láttam, aki ettől elterült a földön, de a következő pillanatban megint engem ölelt. Gúnyosan kinyújtottam a földön fekvő nagybácsimra a nyelvemet.

Most már Esme, Rosalie és a többiek is ölelgettek.

- Na-na! Attól, hogy nincs szükségem levegőre, még szeretnék lélegezni! – mindenki kacagásban tört ki, most bármit mondtam, örömüket lelték benne, és viszont. A hangra felkelt Seth is.

- Mi van már itt? – kérdezte bágyadtan, de mikor meglátott minket, hangos, vonyítás szerű nevetésbe kezdett örömében.

Mindent elmeséltünk nekik, hogy mi történt az évek alatt, csak Jacobbal közös ügyeinkről nem szólt egyikünk sem. Végig apa és anya között ültem, Jake felettem állt, kezét a fejemen pihentette. Hirtelen kopogást hallottam. Az ajtón Alice, Jasper és Isadora lépett be bőröndökkel, amiket leejtettek, amint megláttak. Anya és Esme rögtön ott termett Alice mellett és Esme sírni kezdett könnyek nélkül. Nekik is elmeséltük az egészet, ma már másodszorra, de ma ez sem szeghette a kedvemet.



Széjjelszéledtünk, mindenki apróbb társaságokba kavarodott. Én kikúsztam Emmett és Rosalie közül és Jacobhoz siettem.

- Mizujs? – kérdeztem, s követtem Jacob tekintetét. Seth. Seth éppen máshova nézett, mégpedig Isadorára. Felmerült bennem, hogy zavarja az új vámpír közelsége, de nem ezt sugározta az arca. Túl lágy volt…

- Jajj ne! Seth, ez most komoly? – kérdezte Jake, kissé hangosan, mert mindenki ránk nézett. Apu igyekezett elfojtani egy mosolyt.

Seth idegesen lesütötte a szemeit és elpirult. Ekkor mindenki felfogta, kivéve engem és Dorát, aki értetlenkedve nézte a vörös fejű vérfarkast.

- Mi történt? – kérdeztem Jacobot a fülébe suttogva.

- Seth bevésődött Isadorába – rémlett, de nem tudtam, miről beszél, s mikor ezt látta, magyarázni kezdett – tudod, bevésődött, ami azt jelenti, hogy számára már csak az új vámpír kiscsaj létezik és halálosan szerelmes belé, tudod, úgy, mint én beléd… - mondta és befogta a száját.

Elfordult, morgott valami olyasmit, hogy basszus és kirohant a házból. Senki sem figyelt ránk, ezért utána futottam. Egy farönkön ült. Mikor észrevette jelenlétemet, könyörögve nézett rám.

- Bocsáss meg, Nessie, de nem bírom tovább. Ez nem csak a bevésődés miatt van, egyszerűen szeretlek és kész. Neked van választásod, ezért nem kötelezlek semmire. Ezért is jöttem el. Most szerintem megint itt a búcsú ideje – mondta, és lehajtotta a fejét.

- De Jake, én… - felnézett rám, s mivel nem találtam szavakat, megérintettem az arcát, régi képességemet használva.

Lepergettem előtte mindent, hogy mennyire szeretem, én mennyire nélkülözhetetlen nekem. Mikor befejeztem a képek, emlékek vetítését, várakozóan néztem rá. Ő sem talált szavakat, s mivel neki nincs vámpírképessége, ajkát a számra tapasztotta…



THE END



Ezzel a fejezettel első történetünket Dóval befejeztük. De nagyon sok ötletünk van, amik csak arra várnak, hogy leírjuk és közzétegyük a blogon! :)
Még nem tudjuk melyikkel kezdjünk ezért kérünk egy kis segítséget. Van egy szavazás a blogon, amit azért tettünk ki, hogy megkönnyítsétek a dolgunkat és, hogy tudjuk, ti mit szeretnétek.
Kérünk pár komit, hogy mit szóltok a történet végéről.
Puszil titeket:
Dó és Sza :D