- Ki van ott? – tettem fel a kérdést, most már határozottabban. Azzal egy morgás kíséretében, kilépett a fényre az árny.
Teljes testében remegett, így nem tudtam kivenni alakját.
- Meg kell tennem – morogta alig hallhatóan az illető.
Könnyes szemeimmel elkezdtem erősen koncentrálni. Te jó ég! Gyorsan becsuktam a szemem, és (ma már sokadszorra), megráztam a fejem, mintha ez elűzné a rossz dolgokat. Tátott szájjal álltam fel. Elképedve néztem az előttem álló lényre. Az előbb még Matt mérges arcát láttam, most meg egy hatalmas farkas vicsorgott rám. Elkezdett közelíteni felém, én pedig remegő lábakkal hátráltam. Ijedtemben nem bírtam futni. Míg terveken agyaltam, a lény és köztem már csak fél méter távolság maradt. Agyam leblokkolt. Itt fogok meghalni! Bár inkább én haljak meg, mint apáék. Én mit is számítok? Amúgy is ma minden olyan rossz volt… De mit szólna apa? Nem tehetem ezt vele, én, az egyetlen lánya. Muszáj valahogy megmenekülnöm. Időhúzásként megszólaltam:
- Matt? – hangom erőtlen volt, és fájdalommal teli. Eszembe jutott, hogy rám ordított a telefonban. A seb újra felszakadt bennem. Folyamatosan fájt, de most a félelem erősebb volt.
A farkas válaszként morgott egyet, ami felért egy igennel. Eddig azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem, de nem. A farkas Matt volt. A szeme is teljesen olyan, mint a Matté, csak haraggal teli. Vagyis… Délután még nem apa volt vérfarkas? Újra összezavarodtam.
- Te vérfarkas vagy? – próbáltam kiutat találni, de Matt mindig elállta azt.
- Matt, beszéljük meg ezt! – kérleltem, mire megvetően felmorgott. Gondolom ez egy nem volt. Egyre közelebb jött. Csak egy szó volt a fejemben. Meghalok. A hatalmas farkas felém hajolt. Szemeiben harag tükröződött. Egy napja még csókolóztam vele, most meg, meg akar ölni… Még több morgást hallottam. A fák felé fordultam, ahol két dühös szempárral találkozott tekintetem. Kiléptek a fényre. Jézusom!!! Még két vérfarkas! Ez vicc? Hol a kandi kamera? Vérfarkasok nem léteznek! Vagy igen? Zokogva estem a földre.
- El a keze… illetve mancsokkal Nessie-től! – ordított egy nő mögöttem.
Hátranéztem. Még egy farkas. Egy rézvörös bundájú vérfarkas és mellette… Alice?! Szövetkezik velük? Ellenem? De nem azt kiáltotta, hogy…? Meg akar védeni?
- Ness, kutya vacsi akarsz lenne? – értetlenkedve néztem a fintorgó Alice-re.
Ott termett mellettem a semmiből és ellökte a farkast. Tíz métert csúszott hátra az ütéstől. Hogy tudta ellökni Mattet Alice? Vagy tévedek és a kb.160 kg-nak kinéző lény csak 1,6 kiló? Mert ez a kis kobold úgy dobta el. Hirtelen felkapott és elsietett velem a rézvörös farkasig. Feldobott a hátára és szólt a lénynek.
- Jake, fuss! – a farkas futni kezdett. De jà vu érzésem támadt. A rém álmomban volt ilyen. Várjunk… Az előbb Alice azt mondta, hogy Jake, fuss? Jake, mint Jacob? Jacob, mint apa?
- Apaa? – kérdeztem remegő hangon, mire a farkas, fejét felém fordította futás közben. Rám villantotta gyönyörű mosolyát. Most már nem csodálkoztam. Rájöttem, hogy a mesevilág létezik, és én benne élek. Odabújtam apám hátához, magamba szívva bundájának édes illatát. Melegség töltött el. Már mindent értettem, csak egy bajom volt. Apa az apám. Nekünk nincs közös jövőnk a rokonságon kívül. Halkan felsóhajtottam a felismeréstől. Farkasom doromboló hangot hallatva próbált megnyugtatni, mert észrevette, hogy feszültebben szorítom hátát. Észre se vettem, pillanatok alatt odaértünk házunk környékére. Apa letett és elment. Csak ültem, és értetlenkedve néztem utána. Ez meg mi volt? Miért hagy itt? Ekkor visszajött, most már emberi alakban. Képzelhetem milyen fejet vágtam, mert apám felkacagott.
- Mi lesz Alice-szel? – kérdeztem figyelemelterelés képpen, és hirtelen aggodalmamtól adódóan.
- Most megyek vissza hozzá, te addig itt maradsz Jasperékkel – mondta nyugodtan. Pár pillanatig vártam, hogy mikor mondja ki, hogy vicc, de nem szólalt meg. Ezt komolyan mondta? Itt hagyna engem, míg ő a halálba rohan?
- Visszamész oda?! – kérdeztem felháborodva – Na azt már nem! Meg is ölhetnek! Mit csinálnék nélküled…? – Na, ezt jól elszúrtam. – Mert… kell egy szülő…
Próbáltam kimászni a bakizásomból, de apa csak mosolygott.
- Ness, te tényleg nem figyeltél rám? – kérdezte még mindig vigyorogva.
- Miért is? – Ezt mire érti?
- Majd elmondom, most menj, Jasper ott vár! – mondta és kezével hátam mögé bökött. Hátrafordultam. Egy szőke, kócos hajú ember állt ott. Szóval ő Jasper. De ha Alice-szel jár, akkor miért hasonlítanak? Vagy nem is hasonlítanak? De olyan egyformák, csak a hajszín, arcforma, termet, orr, fül… Egyszóval minden különbözik, kivéve, hogy szemük és bőrük színe egyforma, és mindketten gyönyörűek. Ekkor esett le a tantusz. Alice vámpír! Miért lenne ember barátja/vőlegénye? Hogy 50 évente váltogassa? Visszanéztem apára, de már nem volt ott. Már el is ment? Ez nem lehet igaz. Már is hiányzik… Hogy szerethetem ennyire?
Elindultam Jasper felé. Ő kuncogva várt.
- Szia, Nessie vagyo… - akartam köszönni neki, de ő hirtelen átölelt.
- Szia Renesmee! Annyira hiányoztál! Nem is tudtam, hogy ilyen vicces vagy – Én vicces?
- Miért is, Jasp…
- Hívj nyugodtan Jaspernek, vagy Jazz-nek.
- Oké. Akkor miért vagyok vicces, Jazz? – kérdeztem kíváncsian.
- Vicces érzéseid vannak. Főleg Jake iránt. Ness, ezt jegyezd meg: Nem érdemel ekkora szerelmet egy kutya! – mondta röhögve.
Hé… Honnan tudja, hogy én apába…? Amúgy minek nevezte?
- Apa nem kutya! – rivalltam rá.
- De édes, még apának is hívod! Amúgy nagyon hasonlítasz Bellára! Ugyan olyan makacs vagy. Csak kevésbé törékeny, mint Bella ilyen idős korában – kuncogott már megint.
- Várj, akkor Bella az anyukám? – kérdeztem.
- Persze – válaszolta és úgy nézett rám, mintha ez magától értetődő kérdés lenne. Alapból igaza van, mert az, csak nem nálam. Én eddig nem tudtam, hogy ki az anyám. De biztos szerencsés lehetett, mert apám szerette. Ekkor beugrott a beszélgetésünk.
Az egész úgy kezdődött, hogy Bella Swan, egy régi jó barátom, aki akkor költözött Forks-ba, beleszeretett Edward Cullenbe. Én nagyon mérges voltam, csak magamnak akartam a lányt, mert úgy éreztem, hogy valahol mélyen nagyon közel állunk egymáshoz. De Bella Edwardot választotta.
A többire nem nagyon emlékeztem, csak az utána lévő fájdalomra. Ha Bella, vagyis anya, Edwardot választotta, akkor, hogy lehetek anya és apa közös gyereke? Kétlem, hogy házasságon kívül születtem meg. Vagy mégis?
- Jasper, én házasságon kívül születtem? – kérdeztem értetlenkedve.
- Nem, Bella és Edward már házastársak voltak, mikor születtél. Miért?
- Bella és Edward? Valamit nem értek. Nekem nem Jacob az apám? – kérdeztem.
- Nem – válaszolt Jazz és még mondott valamit, de már nem hallottam. Valahol a felhők között jártam. Apa nem az apám. Már csak az a kérdés, hogy szeret-e? Hirtelen valaki megrázott.
- Nessie! Az őrületbe kergetsz az érzéseiddel. Légy szíves, hagyd abba az álmodozást Jacobról, vagy be kell szereznem egy anti hangulat tablettát! – mondta Jasper.
- Bocsáss meg, de amúgy, honnan veszed, hogy mit érzek? – motyogtam halkan magam elé, csak fél lábbal a földön.
- Renesmee, vámpír vagyok. Rémlik? Vagy nem tudsz a képességekről? – kérdezte meglepetten.
- Milyen képességek? – kérdeztem.
- Majd elmondom, csak menjünk be - szólt Jazz. Kb. száz méterre voltunk a háztól. Elindultam gyorsan, mire Jasper megszólalt:
- Bocs, de nem lehetne gyorsabban menni? - kérdezte, mire én értetlenkedve néztem rá.
- Ez nem elég gyors?
- Tudod, én a vámpírsebességre gondoltam - mosolyodott el.
- Óóó... - Ez aztán nagyon értelmes volt tőled, Nessie. Vámpírsebesség? Én tudok olyan gyors lenni?
- Nem kell zavarban lenned. Félig vámpír vagy. Gyors vagy te is. Csak eddig nem próbáltad ki, mert nem tudtad, hogy sok képességed van - próbált bátorítani Jasper - csak kövesd az ösztöneid.
- Oooké - motyogtam. Jazz elindult, csak egy csíkot láttam belőle, majd én is szaladni kezdtem. Isteni érzés volt. A szél frissítően áralmlott az arcomba. Mintha repülnék. Könnyűnek éreztem magam. Annyira elmerültem az új érzésben, hogy neki ütköztem valami keménynek és nagy koppanással lehuppantam a földre. Az esés nem fájt, az ütközés annál jobban. Csillagokat láttam magam körül. Megfogtam a fejem és vártam, hogy elmúljon a szédülés. Felnéztem, és csodálkozva néztem az előttem álló személyre. Egy szőke lány volt, nagyon ismerős. Mintha valahol már láttam volna. De ő volt olyan kemény, hogy a földre estem tőle? Végig néztem rajta. Fehér bőre volt, és szőke haja. Ajkait összeszorította, szemei... Vörösek?! Megráztam a fejem, de még mindig vörösen izzott a szempár, bár kezdett átmenni feketésbe. Egy hideg kéz elhúzott a lánytól, be a kanapéra. Jasper volt. Majd kiment a lányhoz. Az ajtót nyitva hagyta és így láttam, hogy mit csinálnak. Jazz rátette a kezeit a lány vállára és csukott szemmel erősen koncentrált.
- Nyugodj meg! Nem lehet ezt tenned! Muszáj kibírnod - nyugtatta a lányt. De miért is? Mikor már enyhült a lány tekintete, elengedte és bólintott. Bejöttek hozzám. Jasper mellém ült, az ismeretlen-ismerős, pedig távolabb ült le. Jasper felém fordult.
- Nessie, ő itt Isadora. Isadora Greey. Pár napja eltűntnek nyilvánították, de igazából nem történt ez. De ezt szerintem, neki kell elmondania. Isadora? - mondta Jazz.
Megvan! A TV-ben láttam, a híradóban. Isadora mosolyt erőltetett az arcára és beszélni kezdett. Eddig fel se tűnt, hogy szinte nem is vesz levegőt. Vagy csak képzelődök? Vörös szemei rikítóan kiemelkedtek tökéletes vonásai közül.
- Szia, amint már tudod, Isadora vagyok. De hívj csak Dora-nak. Biztos láttad a hírekben az eltűnésem. De amint látod, én itt vagyok, bár senki sem tudja ezt. Az egész úgy kezdődött, hogy épp piknikezni akartunk az egyik kedvenc tisztásunkon a szüleimmel - oldalra hajtotta a fejét és elmélkedni kezdett, mintha ezek a dolgok nagyon régen történtek volna. Arca kissé megtört volt - hirtelen valami, majd később rájöttünk, hogy valaki, megállította a kocsit és az erdő felé húzta. A nő ráugrott és betörte az ablakot. Nagyon gyors volt, nem láttunk belőle semmit. Én teljesen lefagytam az ámulattól, csak arra eszméltem, hogy apu és anyu élettelenül ül előttem az ülésben, és a nő ajkait a nyakamra tapasztotta. Fogait belemélyesztette bőrömbe, mintha csak vajat szelt volna, olyan könnyen. Hihetetlenül fájt. Megpróbáltam kiszabadulni, kapálództam, de nem sikerült. Már pont kezdtem feladni a menekülést, mikor valaki letépte rólam a nőt. - Dora Jasper-re mosolygott, majd vonásai megkeményedtek - De ekkor minden megszűnt számomra, csak égető érzést éreztem. Lángoltam. Azt hittem éppen meghalok, és bűneim miatt most vagyok a tisztítólángban. De ez rosszabb volt. Mintha beléptem volna a pokolba. Az alvilág legkisebb bugyrai közt égtem, és ordítozásokat hallottam. Később rá jöttem, hogy én kiabálok. Lassan, nagyon lassan, enyhülni kezdett a fájdalom. A szívemnél ért véget. Észrevettem, hogy fekszek. Felültem és csodálkozva vettem észre, hogy minden olyan tiszta, és hangos. Mellettem volt Jasper, lehajtott fejjel. Megkérdeztem, hogy mi történt, és ő elmondta, hogy vámpírrá változtam. Először nem hittem el, de torkom égető érzése miatt később rájöttem, hogy Jazz igazat mond. Nem voltam se boldog, se szomorú. Végül is ennek így kellett lennie. Jasper már nem tehetett semmit, maximum megölhetett volna, mert az átváltozás már elkezdődött. De nem tette, és ennek örülök. Így most itt lehetek veletek. De újszülöttként nagyon nehéz. Mivel te csak félig vagy vámpír, a véred illata nagyon vonz - mondta kínzottan, elfojtott hangon. - Jacobé nem, tőle inkább undorodok a szaga miatt... - Nevetett fel. - De valahogy csak kibírom majd - mosolygott.
- Huhh... Ez elég bonyolult – mondtam. - Amúgy miért piros a szemed?
Ilyet kérdezni... Remélem, nem hoztam zavarba.
- Az újszülötteknek az első pár hónapban piros szemük van. A vérszomj miatt. De utána átváltozik arany barnára, mint az enyém, de csak akkor, ha állat véren él. Addig kontaklencsét szoktunk hordani, de ha nem muszáj akkor nem tesszük be. Nagyon kényelmetlen, és amúgy is elszivárog egy idő után, a mérgünk miatt - magyarázta Dora helyett, Jazz.
- Aha, most már értem - mosolyodtam el. - Miért undorodsz ap… izé Jacob-tól? - kérdeztem. Még mindig fura, hogy apa nem az apám. De ugyanakkor maga a mennyország. Magam elé képzeltem egy pillanatra az arcát, mire Jasper felköhintett, és rosszallóan nézett rám. Ekkor egy újabb kérdés jutott eszembe, de azt a válasz után akartam megkérdezni.
- Mivel vérfarkas. A kuty… farkasok szagától pedig nagyon undorodunk, úgy ahogy ők is miénktől - mondta fanyar hangon Dora. - Nem tudom, hogy bírtad ki ennyi éven keresztül emellett a szag mellett. Iszonyatos - mondta fintorogva és felkuncogott. Nekem fel se tűnt apa illata. Mármint feltűnt, csak jó értelemben. A világ legjobb illata ként azonosítottam be.
- Tényleg, milyen képességekről beszéltél kint? - kérdeztem Jazz felé fordulva.
- A vámpíroknak néha képességük van. Általában emberi életükből hozzák át ezt a tulajdonságot, csak ezek erősebbek lesznek az átváltozás után. Én régen is jól megállapítottam és befolyásoltam az emberek érzéseit és most ez a képességem. Érzem mások érzéseit, és irányítani is tudom azokat. Edward jó emberismerő volt, ő olvasott a gondolatokban. Kivéve Belláéban. Ugye milyen ironikus? - kuncogott fel - De később rájöttünk, hogy ez a Bella elméje körül lévő pajzs miatt van, amit ki tudott terjeszteni. Isadora együtt érez mindenkivel, és képes alakot változtatni. Neki két képesség jutott. Alice, pedig látja a jövőt. Ezért talált meg a mezőn. De látomásai képlékenyek, mert a jövő folyton változik.
- Alice! Tényleg, hol vannak ennyi ideig? Csak nem esett valami bajuk? - kezdtem aggódni, majdnem hisztérikus hangon.
- Bajuk? - nevetett Jasper - Amilyen kicsi, olyan előnye van. Látja, hogy mi a szándéka, mi a jövője az illetőnek, és ügyesen kicselezi. Jacob pedig okos kutyus. Vagyis reméljük. Ha hazaér, kap jutalom falatkát, vagy egy csontot.
Ekkor hatalmas nevetésbe kezdett Jazz. Csak úgy zengett az egész ház, de hirtelen abbahagyta. Fejével az ajtó felé nézett. Ránéztem Dora-ra is. Ő ugyanarra figyelt. Nem tudtam mi bajuk van.
- Mi történt? - kérdeztem suttogva, de tudtam, hogy hallják.
- Egy vérfarkas közeledik... - morogta halkan Jasper, és Dora is felmorgott.
2010. április 30., péntek
2010. április 28., szerda
7.Fejezet~A tátongó űr~
- Apaa – hüppögtem – mondjátook elll, hogy mii ez az egésssz! – kérleltem, mire Alice és apa összenézett.
- Muszáj elmondanod, Jacob! Ne tervelj ötleteket, mindegyik félresikerülne. Az ő érdekében! Kérlek! – mondta Alice. - Nézd szegényt, milyen összezavart. Megígérted Bellának, hogy vigyázol rá.
Hangjuk hallottam, de nem értettem miről beszélnek, mert nem figyeltem rá. Bár nagyon rosszul estek Matt szavai, mert nem is tudtam mire vélni, apa közelsége nagyon jó volt. Még jobban hozzábújtam, és felnéztem szemeibe. Fájdalom tükröződött benne. Fájdalom és szomorúság. Mi olyan nagy titok? Miért nem lehet elmondani nekem? Miért bukott ki rám Matt? Alice hirtelen felállt és az ajtó felé ment.
- Most megyek, Jasper mindjárt megérkezik – Azzal kiszáguldott.
Apa ajkait kezdte harapdálni, majd 5 perc után megszólalt.
- Kicsim… meg kell beszélnünk valamit. Tudom, hogy haragudni fogsz rám, de nem lehetett elmondanom.
Elengedett és felállt. Körbe-körbejárkált lassan, amíg én értetlenkedve ültem és néha ki-ki csordult pár könnycsepp a szemem sarkából.
- Hol kezdjem… - gondolkozott hangosan apám. – A legjobb ha az elején.
Én régebben a La Push-i rezervátumban laktam. Az egész úgy kezdődött, hogy Bella Swan, egy régi jó barátom, aki akkor költözött Forksba, beleszeretett Edwardba Cullenbe. Én nagyon mérges voltam, csak magamnak akartam a lányt, mert úgy éreztem, hogy valahol mélyen nagyon közel állunk egymáshoz.
De Bella Edwardot választotta. Én több okból se ajánlottam, mert, bár akkor még nem hittem a legendáinkban, mégis volt valami különös a Cullenekben, így Edwardban is. Később kiderült, hogy a legendák igazak. Mikor elértem a 16-ot, átváltoztam vérfarkassá. – Kis szünetet tartott lefagyott arcom láttán. Apa vérfarkas? Bár elég hihetetlen, valami azt sugallja, hogy igazat mond. Bízom benne. De miért mesél Belláékról? Hogy jövök én a képbe? Ki nekem az a Bella meg Edward? Apa vett egy levegőt és folytatta. – De a legendáink az úgynevezett hidegekről, a vámpírokról is szóltak. A Cullen család tagjai vámpírok voltak. Mint később kiderült, Bella tudta ezt, s ennek ellenére is azt a vérszívót választotta. Ő is olyan akart lenni. Nem nyugodtam bele.
Aztán összeházasodtak és a nászúton, mivel még ember volt Bella, terhes lett Edwardtól. A gyerekük különös lény volt. Bellát teljesen tönkretette, mivel félig vámpír volt. Bordái napról-napra széttörtek és szervezete csak a vért fogadta el táplálékul. A lény lassan kínozta az én Bellámat. Utáltam ezért, de vele maradtam. Aztán Bella nem bírta tovább, ki kellett szedni belőle a lényt. Bellát akkor akarta átváltoztatni Edward, mert különben belehalt volna. Pár óra múlva elterveztem, hogy megölöm a lényt, mert Bells állapota nem javult. Lementem a lépcsőn, ahol az egyik Cullen, Rosalie karjaiban volt a félvámpír. - Felém fordult és mosolygott. - És ekkor rájöttem a Bella és a köztem lévő kapocsra. Első látásra beléd szerettem, Renesmee. – Döbbenve néztem rá. Micsoda?! Apa nem az apám? Vámpír? Várfarkas? Félvámpír? Renesmee? Felálltam és hátrálni kezdtem lassan. - Ez a farkasságunkkal jár, úgy hívják bevésődés. Azt jelenti, hogy miután megláttalak, csak rád gondoltam, mindig téged láttalak a fejemben. De a Volturi rájött a létezésedre és félreértette a helyzetet. Nem sikerült meggyőzni őket, hogy ne öljenek meg, ezért elmenekültem a veled.
Új életet kezdtem veled, úgy neveltelek, mint a lányomat. Nagyon nehéz volt, sőt még most is az. Bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Megértem, ha nem akarsz ezen túl beszélni velem, de már muszáj volt tudnod. Alice látta, hogy nem fogsz nagyon kibukni…
Apám hangját háttérzajjá alakítottam, és kezdtem kételkedni az ő és Alice épelméjűségében. Miről beszél? Lehet, hogy mégsem nekem kell diliházba menni? Nem tudtam, hogy most mi van. Most még jobban összezavarodtak a dolgok.
- Nem, nem, nem… - suttogtam elhaló hangon.
~ Jacob szemszög~
- Bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Megértem, ha nem akarsz ezen túl beszélni velem, de már muszáj volt tudnod. Alice látta, hogy nem fogsz nagyon kibukni. Ő erőltette ezt az egészet. Bocsáss meg! - könyörögtem neki, de ő, mint ha egy másik helyen lett volna, csak meredt el a távolba és rázta a fejét. Nem mertem közel menni hozzá. Vártam, hogy megszólaljon végre. Már kb. 2 perce nem beszélt. Ugye nem kapott sokkot?! Az én Nessie-m, miattam ilyen? Miért mondtam el neki? Olyan hülye vagyok! Miért is hallgattam Alice-re?!
- Nem, nem, nem… - mondta halkan Ness.
- Mi nem, kicsim? – kérdeztem aggódva.
Renesmee megrázta a fejét, és rám fordította a tekintetét. Szeme tele volt értetlenkedéssel és kétségekkel.
- Apa, szerintem valami baj van veled… Nem kellene orvoshoz mennünk? – kérdezte.
- Nem – ráztam meg a fejem zavartan. Ez alatt meg mit érthetett? - Miért is? – tettem fel hangosan is a kérdést.
- Mert vámpírok és vérfarkasok NEM LÉ-TEZ-NEK! – mondta jól kiemelve minden szótagot, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.
- Kicsim, higgy nekem – kérleltem. – Be is tudom bizonyítani – fűztem hozzá, ám még korántsem tudtam mivel igazolni.
Kis habozás után, találtam is egy jó példát.
- Mondjuk tegnap, az Elizabeth-tel történtek. Emlékszel, hogy mit éreztél? Én nem tudom milyen az, de állítólag a torka ég az embe… vámpírnak – próbáltam érzékeltetni vele.
Nessie arcán először gondolkodás, majd döbbentség és fájdalom suhant át. Csak egy szellőt éreztem magam mellett, és már kint is volt. Olyan gyorsan kirohant, még ilyen gyorsan sose láttam futni. Legszívesebben utána futottam volna. El is indultam az ajtó felé. Hirtelen egy hűvös kéz visszahúzott.
- Alice! – mondtam, mikor megéreztem a szúrós szagot. – Muszáj utána mennem! Amúgy is, ezért még számolunk! Miattad van az egész! – kiabáltam rá.
- Jacob, pont ezért megyek ÉN beszélni vele! Te itt maradsz a vendégekkel! – adta ki a parancsot az apró kobold.
- Nessie most miattad nem beszél velem. Ki tudja, hol lehet most? Várjunk, te azt mondtad, hogy vendégek? – hadartam egy levegővel.
- Igen – mosolygott rám Alice, és az ajtó felé mutatott, ahol épp belépett Jasper egy szőke vámpírral. – Én most megyek, és beszélek Renesmee-vel!
Épp szólni akartam Alice-nek, hogy szerintem jobb lenne, ha én mennék, mikor már el is indult. Mint ha ő jobban tudná, hogy mi kell az én Nessiem-nek. Biztos látta… Milyen apró és idegesítő.
~Nessie szemszög~
Megráztam a fejem és könnyes szemmel kirohantam.
Magam is meglepődtem, hogy milyen gyors vagyok. Kint csepergett az eső, de most nem érdekelt. A felismerés, hogy a mesevilág létezhet, még jobban összezavart. De akkor sincsenek vámpírok és természetfeletti lények. De apa bizonyította. De mi van, ha csak véletlen egybeesés? De akkor miért lettem rosszul Elizabeth vérétől, és honnan tud apa a torkom égéséről? A kérdések, csak gyűltek a fejemben.
Hirtelen összerogytam a földön. De nem a fáradtságtól, hanem a zavartól. Három nap. Mennyi minden megváltozott. Ha Alice nem jött volna, akkor talán még most is nyugodt lehetnék, úgy, hogy közben Matt-el járok, és titokban csodálom apát. De nem, Alice-nek muszáj volt pont most idejönni. Pont ilyenkor. Most nem csak Matt utált meg különös okból, még apám is dilisnek néz, ráadásul még ő is bekattant. Vámpírok nem léteznek. Se vérfarkasok, se egyéb ilyen lények. De mi van ha (feltételezzük), apámnak igaza van. Akkor apa egy farkas. Egy kutya. A „szüleim” meg vért ittak… Egyre jobb. Én meg mi vagyok? Félig vámpír, félig ember? Nem, az nem lehet. De Elizabeth… és a karja… az a maró, égető érzés… a kellemes illat… MI VAGYOK ÉN?
Ekkor kezdtem el sírni. Fájt. Fájt minden, az elmúlt három napból. Annyira tehetetlen voltam most, hogy azt se tudtam mi lesz ezután? Hiányzott apa, de most anya is. Bár most már végképp nem tudom, hogy ki az.
Mindenkinek van egy megértő, kedves, mosolygós és még számtalan más jó tulajdonsággal rendelkező anyukája. Csak nekem nincs. Így még sose hiányzott. Tátongó ürességet éreztem magamban. Minden egyes porcikám fájt. Részben a hiány, részben a tehetetlenség és a zavarodottság miatt. Leborultam a fejemmel is a földre, és hagytam, hogy a fájdalmas üresség kínozzon. Szerettem volna máshol lenni most. Olyan jó lett volna inkább apával élni, de nem mint lánya… Egy kis faluban, egy apró házikóban. Szerettem volna ezt, sőt sokszor álmodtam erről, de mindig rá kell, hogy jöjjek, ez csak álmodozás. A valóság sokkal rosszabb. Megpróbáltam ellazítani az izmaimat, bár nagyon zavarta a kemény, rögös talaj a hátamat. Az eső teljesen eláztatta az arcom. Összegubancolódott hajamba beletúrtam és felültem. A fájdalom annyira mart belülről, hogy kezemmel összekulcsoltam a lábaimat és erősen nyomtam össze azokat. Úgy éreztem, ha nem ezt teszem, darabokra marcangol az üresség.
Halk morgást hallottam. Körbe akartam nézni, de nem láttam semmilyen állatot, még a fák mögött se, bár ott az esőfüggöny és a könnyeim is. Biztos csak képzelődtem. Ekkor vettem észre, hogy hol vagyok. Egy kis mező volt. Sokat piknikeztünk itt régen apával. Az újabb emlékek miatt, még jobban rám tört a fájdalom. Megint morgott valami, de most közelebbről. Újra körbenéztem, és az egyik bokornál egy fénylő szempárt láttam meg. Becsuktam a szemem, és újra kinyitottam. Még mindig ott volt a két szem, csak fél méterrel magasabban.
- Ki van ott? – kérdeztem, és magam is meglepődtem elhaló hangomon.
- Itt ülsz védtelenül, és zokogsz a tetteid miatt. Milyen szánalmas… - mondta flegmán az ismerős hang.
- Ki van ott? – tettem fel a kérdést, most már határozottabban. Azzal egy morgás kíséretében, kilépett a fényre az árny.
Dó: Ez most rövid feji lett, de megígérem, hogy a kövi hosszabb lesz =)
Végre kiderült, ugye Krisztii?:D Mik lesznek még itt…xD
- Muszáj elmondanod, Jacob! Ne tervelj ötleteket, mindegyik félresikerülne. Az ő érdekében! Kérlek! – mondta Alice. - Nézd szegényt, milyen összezavart. Megígérted Bellának, hogy vigyázol rá.
Hangjuk hallottam, de nem értettem miről beszélnek, mert nem figyeltem rá. Bár nagyon rosszul estek Matt szavai, mert nem is tudtam mire vélni, apa közelsége nagyon jó volt. Még jobban hozzábújtam, és felnéztem szemeibe. Fájdalom tükröződött benne. Fájdalom és szomorúság. Mi olyan nagy titok? Miért nem lehet elmondani nekem? Miért bukott ki rám Matt? Alice hirtelen felállt és az ajtó felé ment.
- Most megyek, Jasper mindjárt megérkezik – Azzal kiszáguldott.
Apa ajkait kezdte harapdálni, majd 5 perc után megszólalt.
- Kicsim… meg kell beszélnünk valamit. Tudom, hogy haragudni fogsz rám, de nem lehetett elmondanom.
Elengedett és felállt. Körbe-körbejárkált lassan, amíg én értetlenkedve ültem és néha ki-ki csordult pár könnycsepp a szemem sarkából.
- Hol kezdjem… - gondolkozott hangosan apám. – A legjobb ha az elején.
Én régebben a La Push-i rezervátumban laktam. Az egész úgy kezdődött, hogy Bella Swan, egy régi jó barátom, aki akkor költözött Forksba, beleszeretett Edwardba Cullenbe. Én nagyon mérges voltam, csak magamnak akartam a lányt, mert úgy éreztem, hogy valahol mélyen nagyon közel állunk egymáshoz.
De Bella Edwardot választotta. Én több okból se ajánlottam, mert, bár akkor még nem hittem a legendáinkban, mégis volt valami különös a Cullenekben, így Edwardban is. Később kiderült, hogy a legendák igazak. Mikor elértem a 16-ot, átváltoztam vérfarkassá. – Kis szünetet tartott lefagyott arcom láttán. Apa vérfarkas? Bár elég hihetetlen, valami azt sugallja, hogy igazat mond. Bízom benne. De miért mesél Belláékról? Hogy jövök én a képbe? Ki nekem az a Bella meg Edward? Apa vett egy levegőt és folytatta. – De a legendáink az úgynevezett hidegekről, a vámpírokról is szóltak. A Cullen család tagjai vámpírok voltak. Mint később kiderült, Bella tudta ezt, s ennek ellenére is azt a vérszívót választotta. Ő is olyan akart lenni. Nem nyugodtam bele.
Aztán összeházasodtak és a nászúton, mivel még ember volt Bella, terhes lett Edwardtól. A gyerekük különös lény volt. Bellát teljesen tönkretette, mivel félig vámpír volt. Bordái napról-napra széttörtek és szervezete csak a vért fogadta el táplálékul. A lény lassan kínozta az én Bellámat. Utáltam ezért, de vele maradtam. Aztán Bella nem bírta tovább, ki kellett szedni belőle a lényt. Bellát akkor akarta átváltoztatni Edward, mert különben belehalt volna. Pár óra múlva elterveztem, hogy megölöm a lényt, mert Bells állapota nem javult. Lementem a lépcsőn, ahol az egyik Cullen, Rosalie karjaiban volt a félvámpír. - Felém fordult és mosolygott. - És ekkor rájöttem a Bella és a köztem lévő kapocsra. Első látásra beléd szerettem, Renesmee. – Döbbenve néztem rá. Micsoda?! Apa nem az apám? Vámpír? Várfarkas? Félvámpír? Renesmee? Felálltam és hátrálni kezdtem lassan. - Ez a farkasságunkkal jár, úgy hívják bevésődés. Azt jelenti, hogy miután megláttalak, csak rád gondoltam, mindig téged láttalak a fejemben. De a Volturi rájött a létezésedre és félreértette a helyzetet. Nem sikerült meggyőzni őket, hogy ne öljenek meg, ezért elmenekültem a veled.
Új életet kezdtem veled, úgy neveltelek, mint a lányomat. Nagyon nehéz volt, sőt még most is az. Bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Megértem, ha nem akarsz ezen túl beszélni velem, de már muszáj volt tudnod. Alice látta, hogy nem fogsz nagyon kibukni…
Apám hangját háttérzajjá alakítottam, és kezdtem kételkedni az ő és Alice épelméjűségében. Miről beszél? Lehet, hogy mégsem nekem kell diliházba menni? Nem tudtam, hogy most mi van. Most még jobban összezavarodtak a dolgok.
- Nem, nem, nem… - suttogtam elhaló hangon.
~ Jacob szemszög~
- Bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Megértem, ha nem akarsz ezen túl beszélni velem, de már muszáj volt tudnod. Alice látta, hogy nem fogsz nagyon kibukni. Ő erőltette ezt az egészet. Bocsáss meg! - könyörögtem neki, de ő, mint ha egy másik helyen lett volna, csak meredt el a távolba és rázta a fejét. Nem mertem közel menni hozzá. Vártam, hogy megszólaljon végre. Már kb. 2 perce nem beszélt. Ugye nem kapott sokkot?! Az én Nessie-m, miattam ilyen? Miért mondtam el neki? Olyan hülye vagyok! Miért is hallgattam Alice-re?!
- Nem, nem, nem… - mondta halkan Ness.
- Mi nem, kicsim? – kérdeztem aggódva.
Renesmee megrázta a fejét, és rám fordította a tekintetét. Szeme tele volt értetlenkedéssel és kétségekkel.
- Apa, szerintem valami baj van veled… Nem kellene orvoshoz mennünk? – kérdezte.
- Nem – ráztam meg a fejem zavartan. Ez alatt meg mit érthetett? - Miért is? – tettem fel hangosan is a kérdést.
- Mert vámpírok és vérfarkasok NEM LÉ-TEZ-NEK! – mondta jól kiemelve minden szótagot, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.
- Kicsim, higgy nekem – kérleltem. – Be is tudom bizonyítani – fűztem hozzá, ám még korántsem tudtam mivel igazolni.
Kis habozás után, találtam is egy jó példát.
- Mondjuk tegnap, az Elizabeth-tel történtek. Emlékszel, hogy mit éreztél? Én nem tudom milyen az, de állítólag a torka ég az embe… vámpírnak – próbáltam érzékeltetni vele.
Nessie arcán először gondolkodás, majd döbbentség és fájdalom suhant át. Csak egy szellőt éreztem magam mellett, és már kint is volt. Olyan gyorsan kirohant, még ilyen gyorsan sose láttam futni. Legszívesebben utána futottam volna. El is indultam az ajtó felé. Hirtelen egy hűvös kéz visszahúzott.
- Alice! – mondtam, mikor megéreztem a szúrós szagot. – Muszáj utána mennem! Amúgy is, ezért még számolunk! Miattad van az egész! – kiabáltam rá.
- Jacob, pont ezért megyek ÉN beszélni vele! Te itt maradsz a vendégekkel! – adta ki a parancsot az apró kobold.
- Nessie most miattad nem beszél velem. Ki tudja, hol lehet most? Várjunk, te azt mondtad, hogy vendégek? – hadartam egy levegővel.
- Igen – mosolygott rám Alice, és az ajtó felé mutatott, ahol épp belépett Jasper egy szőke vámpírral. – Én most megyek, és beszélek Renesmee-vel!
Épp szólni akartam Alice-nek, hogy szerintem jobb lenne, ha én mennék, mikor már el is indult. Mint ha ő jobban tudná, hogy mi kell az én Nessiem-nek. Biztos látta… Milyen apró és idegesítő.
~Nessie szemszög~
Megráztam a fejem és könnyes szemmel kirohantam.
Magam is meglepődtem, hogy milyen gyors vagyok. Kint csepergett az eső, de most nem érdekelt. A felismerés, hogy a mesevilág létezhet, még jobban összezavart. De akkor sincsenek vámpírok és természetfeletti lények. De apa bizonyította. De mi van, ha csak véletlen egybeesés? De akkor miért lettem rosszul Elizabeth vérétől, és honnan tud apa a torkom égéséről? A kérdések, csak gyűltek a fejemben.
Hirtelen összerogytam a földön. De nem a fáradtságtól, hanem a zavartól. Három nap. Mennyi minden megváltozott. Ha Alice nem jött volna, akkor talán még most is nyugodt lehetnék, úgy, hogy közben Matt-el járok, és titokban csodálom apát. De nem, Alice-nek muszáj volt pont most idejönni. Pont ilyenkor. Most nem csak Matt utált meg különös okból, még apám is dilisnek néz, ráadásul még ő is bekattant. Vámpírok nem léteznek. Se vérfarkasok, se egyéb ilyen lények. De mi van ha (feltételezzük), apámnak igaza van. Akkor apa egy farkas. Egy kutya. A „szüleim” meg vért ittak… Egyre jobb. Én meg mi vagyok? Félig vámpír, félig ember? Nem, az nem lehet. De Elizabeth… és a karja… az a maró, égető érzés… a kellemes illat… MI VAGYOK ÉN?
Ekkor kezdtem el sírni. Fájt. Fájt minden, az elmúlt három napból. Annyira tehetetlen voltam most, hogy azt se tudtam mi lesz ezután? Hiányzott apa, de most anya is. Bár most már végképp nem tudom, hogy ki az.
Mindenkinek van egy megértő, kedves, mosolygós és még számtalan más jó tulajdonsággal rendelkező anyukája. Csak nekem nincs. Így még sose hiányzott. Tátongó ürességet éreztem magamban. Minden egyes porcikám fájt. Részben a hiány, részben a tehetetlenség és a zavarodottság miatt. Leborultam a fejemmel is a földre, és hagytam, hogy a fájdalmas üresség kínozzon. Szerettem volna máshol lenni most. Olyan jó lett volna inkább apával élni, de nem mint lánya… Egy kis faluban, egy apró házikóban. Szerettem volna ezt, sőt sokszor álmodtam erről, de mindig rá kell, hogy jöjjek, ez csak álmodozás. A valóság sokkal rosszabb. Megpróbáltam ellazítani az izmaimat, bár nagyon zavarta a kemény, rögös talaj a hátamat. Az eső teljesen eláztatta az arcom. Összegubancolódott hajamba beletúrtam és felültem. A fájdalom annyira mart belülről, hogy kezemmel összekulcsoltam a lábaimat és erősen nyomtam össze azokat. Úgy éreztem, ha nem ezt teszem, darabokra marcangol az üresség.
Halk morgást hallottam. Körbe akartam nézni, de nem láttam semmilyen állatot, még a fák mögött se, bár ott az esőfüggöny és a könnyeim is. Biztos csak képzelődtem. Ekkor vettem észre, hogy hol vagyok. Egy kis mező volt. Sokat piknikeztünk itt régen apával. Az újabb emlékek miatt, még jobban rám tört a fájdalom. Megint morgott valami, de most közelebbről. Újra körbenéztem, és az egyik bokornál egy fénylő szempárt láttam meg. Becsuktam a szemem, és újra kinyitottam. Még mindig ott volt a két szem, csak fél méterrel magasabban.
- Ki van ott? – kérdeztem, és magam is meglepődtem elhaló hangomon.
- Itt ülsz védtelenül, és zokogsz a tetteid miatt. Milyen szánalmas… - mondta flegmán az ismerős hang.
- Ki van ott? – tettem fel a kérdést, most már határozottabban. Azzal egy morgás kíséretében, kilépett a fényre az árny.
Dó: Ez most rövid feji lett, de megígérem, hogy a kövi hosszabb lesz =)
Végre kiderült, ugye Krisztii?:D Mik lesznek még itt…xD
2010. április 25., vasárnap
6.Fejezet~A baleset~
Kis meglepetés!:D
Már ma feltudtam nektek rakni a fejezetet!
Remélem élvezni fogjátok!
Üdv.:Sza
U.i.:
Dó, nem fogom leharapni a fejed!xD
Az ajtó előtt álló illető mosolyogva szólalt meg:
- Szia, Nessie-m!
Majd' meg sültem. Hogy lehet ilyen meleg, ilyenkor? Kb. 44°C! Bár itt a mérsékelt övi monszunon… Apám remegni kezdett kezeim alatt, majd mély levegőt vett és megpróbált uralkodni magán. Ilyen mérges, azért mert itt van ő? Mondjuk én is mérges voltam rá. Miért pont most? Olyan szép estém, vagyis hajnalom volt. Igaz, hogy csak a "lélegeztetés"-re emlékszem... Igaz, hogy nagyon kedvelem őt. De akkor is, miért van itt?!
- Csak azért jöttem, hogy elkísérjelek az iskolába - mondta még mindig mosolyogva Matt - Jössz?
Apára néztem. Remegése ismét erősödött és szemeivel Mattet vizsgálta. Mattre fordítottam tekintetem. Ő apámat nézte és remegett is egy kicsit, de sokkal kevésbé, mint apa. Alice a háttérben fintorgott. Miért remegnek? Vagy csak én remegek, és azért látom őket így, egyre homályosabban? Megráztam a fejem, de mikor kinyitottam még mindig homályosak voltak. Úgy éreztem, muszáj kimennem a levegőre. A nagy feszültségben egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Nem hittem, hogy apát majd ennyire zavarja, ha az ő kicsi lányát fiúk veszik körül. Bár semmi értelme idegeskedésének, engem mindig csak ő fog vonzani.
- Mehetünk. Szia apa! - mondtam és elengedtem apát, de ő még gyors puszit lehelt homlokomra. Egész testem beleremegett. Mint egy mágnes. Úgy vonz magához, mint egy, két lábon járó, és persze gyönyörű mágnes. Azzal Matt kifelé kezdett húzni, de olyan erősen szorította meg a kezem, hogy feljajdultam. A mágnesem felmorgott mögöttünk és még továbbra is húzott maga felé.
- Bocsáss meg Nessie, csak sietnünk kell - kérlelt Matt.
- Semmi gond - válaszoltam és elindultam Matt mellett, hátra-hátra nézve a mágnesemre. Még mindig homályos volt. Vagy csak túl távol van már tőlünk? Amúgy is a szemem eddig sose hagyott cserben. Lehet, hogy szemüveget kell hordanom... Pfuj. Az nagyon gáz lenne. Összerázkódtam a gondolattól, mire Matt értetlenkedve nézett rám. Nem válaszoltam a fel se tett kérdésre, csak elmosolyodtam. Ezt látva Matt is mosolygott. Az út további részét csendben tettük meg. Visszagondoltam a hajnalban történtekre. Vissza, egészen a legelejére. Hogyan is történt? Apa azt hitte, hogy nem kapok levegőt… Nem jó, mi is volt előtte? A gondolkodásba belefájdult a fejem, és halkan felnyögtem. Hirtelen minden bevillant. Rémálom, sikítás, kihallgatás, Elizabeth, vér, lélegeztetés, apa, Matt. Ugorjunk vissza az időben... Miről is hallgattam ki apát és Alice-t? Ja, a beszélgetésük mikor alvajárósdit játszottam. Miről beszéltek? Próbáltam felidézni eszmecseréjüket.
- De hogyhogy?- kérdezte apám döbbent fejjel.
- Szerintem, mikor ideköltöztetek, beindult az átváltozás. Biztos Renesmee miatt.
- Hagyd abba kérlek azt, hogy Renesmee-nek hívod a én Nessie-m. Renesmee-nek Bella hívta... - mondta és felsóhajtott.
- Tudom, hogy fáj Jacob, de túl kell ezen lépni. Nekem is nehéz. Hidd el.
- Rendben, amúgy kiket láttál? - kérdezte apa, visszatérve az előző beszélgetésükre. Erre nagyon halkan suttogni kezdett Alice. Olyan halkan, hogy nem is hallottam.
- Timson...?! - mondta apa ledöbbenve..
- Igen. Matt Timson.
- Biztos vagy benne? - kérdezte apa kétkedve.
- Igen, láttam ahogy átv...
- Mi van Alice? Láttad, ahogy á... - kérdezte apa, de Alice közbeszólt.
- Pssz... Azt hiszem látogatónk akad.
Mit titkoltak el előlem? Ráadásul Mattről. Matt pedig elvileg a „barátom”. Épp meg akartam kérdezni, de odaértünk az iskolához, és Matt ajkait az enyémre tapasztotta. Hagytam magam. Édes csók volt, szükségem volt erre. De a belső bizsergés, ami apámnál volt, itt elmaradt. Elhúztam a fejem.
- Bocsáss meg, csak nagyon melegem van – ziháltam.
- Nem baj – mondta mosolyogva, és még egy puszit lehelt számra.
- Majd folytatjuk – kérleltem, jelezve, hogy már mennem kellene órára.
- Nessie, nekem ma el kell mennem. Ugye nem baj?
- Neeeem… De hova mész? És meddig kell kibírnom nélküled? – kérdeztem boci szemekkel, mert ma még kérdezni akartam tőle valamit.
- Közbejött valami – sziszegte fogai között. - Délután 3-kor nálatok?
- Rendben. Szia – motyogtam magamnak, mert Matt már el is tűnt. Sok dologról kell ma még beszélnem vele. Meg kell kérdeznem, hogy ő tud-e valamit arról, amiről Alice-ék beszéltek. És lassan be kellene vallanom neki valódi érzéseim. Vagy nem… Szükségem van rá. Nagyon önző vagyok, és csak kihasználom, de kell nekem.
- Na, ki vagyok? – kérdezte a hátam mögül Bree.
- Nem is tudom… - kezdtem viccelődni, majd megfordultam és megöleltem.
- Nessie, nem tudod mennyire, aggódtam miattad. Sőt, mind aggódtunk. Olyan rosszul voltál, és Matt nem árult el semmit. Nem akarok beleavatkozni a férfi ügyeidbe, de valami nem stimmel, ezzel a Mattel. És láttad milyen képet vágott Daniel? Ashley-t majd’ meg ölte a féltékenység. Tényleg, mi van Jacobbal? – tipikus Bree, csak mondja, mondja és mondja.
-Igen, már jobban vagyok. Nem kellett volna aggódni, és igazad van. Mármint nem abban, hogy Matt fura, hanem, hogy nem kellene beleszólni. Nem, nem láttam Danielt, Ashley meg le van szarva – hadartam egy levegővel.
- Nessie! Matt ilyen rossz hatással van rád? Hagyd ott, és a barátnőd vagyok, jogom van beleszólni. Na, mi van Jacobbal? Elmondod neki?
- Felesleges. Szerintem tudja, hála Alice-nek. Amúgy, hajnalban azt hitte, hogy nem kapok levegőt, és szájon át lélegeztetett… - ájuldoztam barátnőm mellett.
- Mi? Ezt nem hiszem el Vanessa Wolfe! – most mi baja van? Ilyen mérges rám, mert örülök? – Mond el részletesen! – utasított, pedig már kezdtem azt hinni, hogy őrültnek néz. Akkor beállhatna a sorba. Elmondtam neki részletesen a terem felé menet, majd bent fojtattam. Pont befejeztem óra végére. Elkezdtünk átslattyogni a következő terembe. Az első két óránk közös volt.
- De romantikus – sóhajtott fel Bree. Ez is csak ő lehet. Ugyanúgy fordítva jár az agya, mint nekem. Erre nem így kellene reagálni. – Most tudom, hogy arra gondolsz Nessie, hogy miért így fogom fel, de szerintem, totál összeillessz apáddal. Mintha nem is az apád lenne. Teljesen máshogy néztek ki. És Jacob… Hány éves is? Huszonöt? Mert be kell vallani, iszonyat jó pasi – sütötte le szemeit barátnőm.
- Bree, te most ugye nem az ÉN Jacobomról beszélsz? – nevettem fel.
- A TE Jacobod? – kérdezte, s már ő is nevetett.
- Látom jó kedvük van, Miss Wolfe és Miss Taurner. Már megint – förmedt ránk Mr. Neandervölgyi. Gyorsan elhallgattunk, és úgy mentünk át a padok között. Bree megbökött karjával.
- Ugye nem baj? – kérdezte ujjával az integető Erik felé mutatva.
- Dehogy, menj nyugodtan – mosolyogtam rá.
- Köszönöm, Nessie! – mondta hálásan és megölelt.
Elindultam helyet keresgélve, mikor megláttam Elizabeth-et. Észrevette, hogy őt nézem, ezért rám mosolygott, majd a mellette lévő székre mutatott. Körbenéztem a teremben. Sehol egy szabad hely, csak Elizabeth mellett. Nagy levegőt vettem, és elindultam a szék felé.
- Szia, Nessie! – köszönt nekem.
- Szia, Elizabeth! – mondtam, és megpróbáltam erőltetni egy mosolyt.
- Hívj csak Beth-nek – szólt kedvesen.
- Rendben. – Leültem, majd lenéztem a karjára. Be volt kötve, így nem látszott, de egy kis sárgás-barna fertőtlenítő így is átütött a kötésen. Mikor meglátta, hogy nézem a sebet, zavarba jött és kezét a pad alá csúsztatta. Nem sokat segített, de kifejezetten jobb volt így. Sokkal jobb. Most nem voltam annyira rosszul, de a fura érzés rám tört. Az óra végén kistartoltam a teremből és a folyosón vártam meg Bree-t, aki Erikkel jött, kézen fogva. Neki legalább összejön valami. Mikor odaértek hozzám, Eriknek el kellett mennie tesire, ezért Bree köszönt neki, mire a fiú közel húzta magához és puszit nyomott ajakira, és elviharzott. Ha barátnőmet nem kapom el, szerintem ott helyben esik össze…
- Úgy szeretem – sóhajtozott mikor végre saját lábára állt. Rámosolyogtam és elindultunk a következő órára. A délelőtt többi része unalmasan telt, csak a beszélgetésre gondoltam. Mit mondok majd Mattnek? Bree végig Erikkel volt. Ebéd után a parkolón keresztül akartam menni, de megláttam a Renault-t. Apa mosolyogva várt rám a kormány mögött. Szívem újra gyorsan vert, és lehajtott fejjel, (hogy ne lássa piros arcom) beszálltam az anyós ülésre.
- Szia kicsim! – köszönt apa és pont mikor puszit akart adni hajamra, felemeltem fejem, így a puszija, pont ajkam érte. Gyorsan kapkodtam a levegőt és elhúztam a fejem. Apám elvörösödött, és beletaposott a gázba. Tehetetlenségemben kinéztem az ablakon. Na, ez aztán szuper… Egy nap alatt kétszer. Apa megköszörülte torkát és hozzám szólt, bár még mindig előre meredve.
- Mi volt a suliban?
- Semmi különös.
- A kis Matt nem volt hajlandó haza is kísérni? – mondta flegmán, s keze megint remegett.
- Ma nem volt suliban. Azt mondta valami közbe jött – mondtam, és hangomba egy kis szomorúságot csempésztem. Had bosszankodjon apám.
- Ja, vagy úgy? – szólalt meg még mindig remegve.
- Ma délután átjön. Remélem nem baj, hogy meghívtam.
- Nem baj… De mire ideér Jasper, azt akarom, hogy eltűnjön az a kuty… fiú – köpködte a szavakat flegmán.
- Rendben. – Észre se vettem, hogy közben hazaértünk. Bementem a nappaliba. Köszöntem Alice-nek és leültem mellé a TV elé. Egy pár másodperc után már apám is mellettünk volt. Most következtek a hírek. Kb. 10 perc, csak kibírom. Amúgy sem tudtam mivel lekötni magam, úgyhogy elhatároztam, hogy végig nézem. A képernyőn egy kissé duci, feketés hajú nő jelent meg, kezében kék cetlivel.
- A délután 3 órási híreket hallják. Vulkán kitörés miatt áll a légi közlekedés Európában. Halálos baleset Tampában, egy erdő közelében. Végül, Obama elnök beszéde, exluzív felvétel. Kezdjük a balesettel. Tampa egyik erdejének közelében, egy kocsi szenvedett balesetet, különös módon. Ugyanis semmi sincs a közelben, de a kocsi be van horpadva, és az utasai is meghaltak, de gyilkosságnak semmi nyoma, ezért az érdekes halálesetet a bíróság, balesetnek nyilvánította. A balesetben elhunyt a Greey család két tagja. Kislányuk állítólag, szemtanúk szerint velük utazott, de a holttestét nem találták 100 m-es körzetben. Aki látja a képen látható lányt – Ekkor egy hosszú, szőke hajú lány képét rakták be. – kérem, telefonáljon nekünk. A lány neve Isadora Greey. Következő hírünk, légtérzár Európában.
Apámra és Alice-re néztem. Tátott szájjal bámulták a TV-t.
- Ez érdekes – szólaltam meg, mert kezdett kínossá válni a köztünk lévő csend.
- Alice, láttad ezt? – kérdezte apa még mindig csodálkozva.
- Nem – válaszolta összezavart fejjel. Most meg miről beszél? Itt ült végig, hogy ne látta volna? Ennyi ésszel szabadlábon…
- Reménykedjünk, hogy csak átjáróban volt – mondta apa.
- Gyere, most beszélnünk kell – mondta Alice és behúzta apámat a konyhába.
Ránéztem az órára. Már elmúlt három. Hol van már Matt? Elhatároztam, hogy felhívom. Elővettem a mobilom és bepötyögtem a számot. Egy csörrenés, két csörrenés és kinyom. Ez meg mi volt? Miért nyomott ki? Újra próbáltam. Megint kinyomott. Most meg mi baja van? Lehet, hogy csak nem ér rá. Ezt még eljátszottam, kb. 3-szor. Szóval nem áll velem szóba? De az is lehet, hogy még dolga van. Majd kitolok én vele. 10 perc múlva átállítottam a telefonom hívásjelzőjét rejtettre és újra hívtam. Első csörgés után felvette.
- Halló? – szólt bele.
- Szia! Hol vagy? – kérdeztem gúnyosan, hisz csak nekem nem vette fel. Pedig elvileg „járunk”.
- Nessie, békén hagynál?! – förmedt rám Matt.
- Most meg mi bajod van? – Hangom kissé hisztérikussá vált.
- Ezt még te kérdezed? Én azt hittem te más vagy. Adtam neked egy esélyt. De te mit csinálsz? Természetesen hülyeséget. Belegondoltál abba, hogy mit tettél? – Mi van? Rájött, hogy apámat szeretem? – Szegény hozzátartozók… Vagy ha nem is te voltál, amit igazán kétlek, akkor a kis barátosnéd, Alice. Csalódtam benned. Te is csak egy büdös pióca vagy. Egy kétszínű pióca. Undorító vagy! – Ekkor kezdtem el bőgni. A szívem most teljesen romokban hevert. Egy ember, aki „fontos” nekem, most elhord mindennek – Soha többé ne hívj, és ne szólj hozzám! Már a te érdekedben is. A legjobb lenne, ha elhúznátok innen. Minden normális lenne, ha te nem tolod ide a pofád és…
- Ebből elég legyen! – tépte ki a telefont a kezemből Alice és beleordított. Azzal lecsapta a készüléket – Nyugodj meg Nessie, semmi baj.
Mondta és próbált megnyugtatni, nem sok sikerrel. Csak sírtam és sírtam. Nem fogtam fel. Hogy történhetett ez? Miért nevezett kétszínű piócának? És miért hordta le az egész családomat a sárga földig? Reggel még teljesen más volt… Mi történt azóta? Miért? Fejemben csak gyűlt a kérdések sora. Összetörtem. Most csak egy valaki segíthet rajtam. Alice felemelt és a konyhába támogatott. Apám épp zenét hallgatott a headset-jén.
- Ness, gyere! Ez a kedvenc számunk a Crush… Nessie mi a baj? – kérdezte és szemében fájdalmat véltem felfedezni. Kiszabadítottam magam Alice kezei közül, és apám ölébe vetettem magam. V nyakú pólójára hajtottam fejem és sírtam. Apa nem bánta, hogy felsője teljesen elázik sós könnyeimtől, csak csitítgatott és azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. De még mindig nem értettem, hogy miért utált meg Matt. Apám felé fordítottam a fejem.
-Apaa – Hüppögtem. – Mondjátook elll, hogy mii ez az egésssz! – kérleltem mire Alice és apa összenézett.
Már ma feltudtam nektek rakni a fejezetet!
Remélem élvezni fogjátok!
Üdv.:Sza
U.i.:
Dó, nem fogom leharapni a fejed!xD
Az ajtó előtt álló illető mosolyogva szólalt meg:
- Szia, Nessie-m!
Majd' meg sültem. Hogy lehet ilyen meleg, ilyenkor? Kb. 44°C! Bár itt a mérsékelt övi monszunon… Apám remegni kezdett kezeim alatt, majd mély levegőt vett és megpróbált uralkodni magán. Ilyen mérges, azért mert itt van ő? Mondjuk én is mérges voltam rá. Miért pont most? Olyan szép estém, vagyis hajnalom volt. Igaz, hogy csak a "lélegeztetés"-re emlékszem... Igaz, hogy nagyon kedvelem őt. De akkor is, miért van itt?!
- Csak azért jöttem, hogy elkísérjelek az iskolába - mondta még mindig mosolyogva Matt - Jössz?
Apára néztem. Remegése ismét erősödött és szemeivel Mattet vizsgálta. Mattre fordítottam tekintetem. Ő apámat nézte és remegett is egy kicsit, de sokkal kevésbé, mint apa. Alice a háttérben fintorgott. Miért remegnek? Vagy csak én remegek, és azért látom őket így, egyre homályosabban? Megráztam a fejem, de mikor kinyitottam még mindig homályosak voltak. Úgy éreztem, muszáj kimennem a levegőre. A nagy feszültségben egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Nem hittem, hogy apát majd ennyire zavarja, ha az ő kicsi lányát fiúk veszik körül. Bár semmi értelme idegeskedésének, engem mindig csak ő fog vonzani.
- Mehetünk. Szia apa! - mondtam és elengedtem apát, de ő még gyors puszit lehelt homlokomra. Egész testem beleremegett. Mint egy mágnes. Úgy vonz magához, mint egy, két lábon járó, és persze gyönyörű mágnes. Azzal Matt kifelé kezdett húzni, de olyan erősen szorította meg a kezem, hogy feljajdultam. A mágnesem felmorgott mögöttünk és még továbbra is húzott maga felé.
- Bocsáss meg Nessie, csak sietnünk kell - kérlelt Matt.
- Semmi gond - válaszoltam és elindultam Matt mellett, hátra-hátra nézve a mágnesemre. Még mindig homályos volt. Vagy csak túl távol van már tőlünk? Amúgy is a szemem eddig sose hagyott cserben. Lehet, hogy szemüveget kell hordanom... Pfuj. Az nagyon gáz lenne. Összerázkódtam a gondolattól, mire Matt értetlenkedve nézett rám. Nem válaszoltam a fel se tett kérdésre, csak elmosolyodtam. Ezt látva Matt is mosolygott. Az út további részét csendben tettük meg. Visszagondoltam a hajnalban történtekre. Vissza, egészen a legelejére. Hogyan is történt? Apa azt hitte, hogy nem kapok levegőt… Nem jó, mi is volt előtte? A gondolkodásba belefájdult a fejem, és halkan felnyögtem. Hirtelen minden bevillant. Rémálom, sikítás, kihallgatás, Elizabeth, vér, lélegeztetés, apa, Matt. Ugorjunk vissza az időben... Miről is hallgattam ki apát és Alice-t? Ja, a beszélgetésük mikor alvajárósdit játszottam. Miről beszéltek? Próbáltam felidézni eszmecseréjüket.
- De hogyhogy?- kérdezte apám döbbent fejjel.
- Szerintem, mikor ideköltöztetek, beindult az átváltozás. Biztos Renesmee miatt.
- Hagyd abba kérlek azt, hogy Renesmee-nek hívod a én Nessie-m. Renesmee-nek Bella hívta... - mondta és felsóhajtott.
- Tudom, hogy fáj Jacob, de túl kell ezen lépni. Nekem is nehéz. Hidd el.
- Rendben, amúgy kiket láttál? - kérdezte apa, visszatérve az előző beszélgetésükre. Erre nagyon halkan suttogni kezdett Alice. Olyan halkan, hogy nem is hallottam.
- Timson...?! - mondta apa ledöbbenve..
- Igen. Matt Timson.
- Biztos vagy benne? - kérdezte apa kétkedve.
- Igen, láttam ahogy átv...
- Mi van Alice? Láttad, ahogy á... - kérdezte apa, de Alice közbeszólt.
- Pssz... Azt hiszem látogatónk akad.
Mit titkoltak el előlem? Ráadásul Mattről. Matt pedig elvileg a „barátom”. Épp meg akartam kérdezni, de odaértünk az iskolához, és Matt ajkait az enyémre tapasztotta. Hagytam magam. Édes csók volt, szükségem volt erre. De a belső bizsergés, ami apámnál volt, itt elmaradt. Elhúztam a fejem.
- Bocsáss meg, csak nagyon melegem van – ziháltam.
- Nem baj – mondta mosolyogva, és még egy puszit lehelt számra.
- Majd folytatjuk – kérleltem, jelezve, hogy már mennem kellene órára.
- Nessie, nekem ma el kell mennem. Ugye nem baj?
- Neeeem… De hova mész? És meddig kell kibírnom nélküled? – kérdeztem boci szemekkel, mert ma még kérdezni akartam tőle valamit.
- Közbejött valami – sziszegte fogai között. - Délután 3-kor nálatok?
- Rendben. Szia – motyogtam magamnak, mert Matt már el is tűnt. Sok dologról kell ma még beszélnem vele. Meg kell kérdeznem, hogy ő tud-e valamit arról, amiről Alice-ék beszéltek. És lassan be kellene vallanom neki valódi érzéseim. Vagy nem… Szükségem van rá. Nagyon önző vagyok, és csak kihasználom, de kell nekem.
- Na, ki vagyok? – kérdezte a hátam mögül Bree.
- Nem is tudom… - kezdtem viccelődni, majd megfordultam és megöleltem.
- Nessie, nem tudod mennyire, aggódtam miattad. Sőt, mind aggódtunk. Olyan rosszul voltál, és Matt nem árult el semmit. Nem akarok beleavatkozni a férfi ügyeidbe, de valami nem stimmel, ezzel a Mattel. És láttad milyen képet vágott Daniel? Ashley-t majd’ meg ölte a féltékenység. Tényleg, mi van Jacobbal? – tipikus Bree, csak mondja, mondja és mondja.
-Igen, már jobban vagyok. Nem kellett volna aggódni, és igazad van. Mármint nem abban, hogy Matt fura, hanem, hogy nem kellene beleszólni. Nem, nem láttam Danielt, Ashley meg le van szarva – hadartam egy levegővel.
- Nessie! Matt ilyen rossz hatással van rád? Hagyd ott, és a barátnőd vagyok, jogom van beleszólni. Na, mi van Jacobbal? Elmondod neki?
- Felesleges. Szerintem tudja, hála Alice-nek. Amúgy, hajnalban azt hitte, hogy nem kapok levegőt, és szájon át lélegeztetett… - ájuldoztam barátnőm mellett.
- Mi? Ezt nem hiszem el Vanessa Wolfe! – most mi baja van? Ilyen mérges rám, mert örülök? – Mond el részletesen! – utasított, pedig már kezdtem azt hinni, hogy őrültnek néz. Akkor beállhatna a sorba. Elmondtam neki részletesen a terem felé menet, majd bent fojtattam. Pont befejeztem óra végére. Elkezdtünk átslattyogni a következő terembe. Az első két óránk közös volt.
- De romantikus – sóhajtott fel Bree. Ez is csak ő lehet. Ugyanúgy fordítva jár az agya, mint nekem. Erre nem így kellene reagálni. – Most tudom, hogy arra gondolsz Nessie, hogy miért így fogom fel, de szerintem, totál összeillessz apáddal. Mintha nem is az apád lenne. Teljesen máshogy néztek ki. És Jacob… Hány éves is? Huszonöt? Mert be kell vallani, iszonyat jó pasi – sütötte le szemeit barátnőm.
- Bree, te most ugye nem az ÉN Jacobomról beszélsz? – nevettem fel.
- A TE Jacobod? – kérdezte, s már ő is nevetett.
- Látom jó kedvük van, Miss Wolfe és Miss Taurner. Már megint – förmedt ránk Mr. Neandervölgyi. Gyorsan elhallgattunk, és úgy mentünk át a padok között. Bree megbökött karjával.
- Ugye nem baj? – kérdezte ujjával az integető Erik felé mutatva.
- Dehogy, menj nyugodtan – mosolyogtam rá.
- Köszönöm, Nessie! – mondta hálásan és megölelt.
Elindultam helyet keresgélve, mikor megláttam Elizabeth-et. Észrevette, hogy őt nézem, ezért rám mosolygott, majd a mellette lévő székre mutatott. Körbenéztem a teremben. Sehol egy szabad hely, csak Elizabeth mellett. Nagy levegőt vettem, és elindultam a szék felé.
- Szia, Nessie! – köszönt nekem.
- Szia, Elizabeth! – mondtam, és megpróbáltam erőltetni egy mosolyt.
- Hívj csak Beth-nek – szólt kedvesen.
- Rendben. – Leültem, majd lenéztem a karjára. Be volt kötve, így nem látszott, de egy kis sárgás-barna fertőtlenítő így is átütött a kötésen. Mikor meglátta, hogy nézem a sebet, zavarba jött és kezét a pad alá csúsztatta. Nem sokat segített, de kifejezetten jobb volt így. Sokkal jobb. Most nem voltam annyira rosszul, de a fura érzés rám tört. Az óra végén kistartoltam a teremből és a folyosón vártam meg Bree-t, aki Erikkel jött, kézen fogva. Neki legalább összejön valami. Mikor odaértek hozzám, Eriknek el kellett mennie tesire, ezért Bree köszönt neki, mire a fiú közel húzta magához és puszit nyomott ajakira, és elviharzott. Ha barátnőmet nem kapom el, szerintem ott helyben esik össze…
- Úgy szeretem – sóhajtozott mikor végre saját lábára állt. Rámosolyogtam és elindultunk a következő órára. A délelőtt többi része unalmasan telt, csak a beszélgetésre gondoltam. Mit mondok majd Mattnek? Bree végig Erikkel volt. Ebéd után a parkolón keresztül akartam menni, de megláttam a Renault-t. Apa mosolyogva várt rám a kormány mögött. Szívem újra gyorsan vert, és lehajtott fejjel, (hogy ne lássa piros arcom) beszálltam az anyós ülésre.
- Szia kicsim! – köszönt apa és pont mikor puszit akart adni hajamra, felemeltem fejem, így a puszija, pont ajkam érte. Gyorsan kapkodtam a levegőt és elhúztam a fejem. Apám elvörösödött, és beletaposott a gázba. Tehetetlenségemben kinéztem az ablakon. Na, ez aztán szuper… Egy nap alatt kétszer. Apa megköszörülte torkát és hozzám szólt, bár még mindig előre meredve.
- Mi volt a suliban?
- Semmi különös.
- A kis Matt nem volt hajlandó haza is kísérni? – mondta flegmán, s keze megint remegett.
- Ma nem volt suliban. Azt mondta valami közbe jött – mondtam, és hangomba egy kis szomorúságot csempésztem. Had bosszankodjon apám.
- Ja, vagy úgy? – szólalt meg még mindig remegve.
- Ma délután átjön. Remélem nem baj, hogy meghívtam.
- Nem baj… De mire ideér Jasper, azt akarom, hogy eltűnjön az a kuty… fiú – köpködte a szavakat flegmán.
- Rendben. – Észre se vettem, hogy közben hazaértünk. Bementem a nappaliba. Köszöntem Alice-nek és leültem mellé a TV elé. Egy pár másodperc után már apám is mellettünk volt. Most következtek a hírek. Kb. 10 perc, csak kibírom. Amúgy sem tudtam mivel lekötni magam, úgyhogy elhatároztam, hogy végig nézem. A képernyőn egy kissé duci, feketés hajú nő jelent meg, kezében kék cetlivel.
- A délután 3 órási híreket hallják. Vulkán kitörés miatt áll a légi közlekedés Európában. Halálos baleset Tampában, egy erdő közelében. Végül, Obama elnök beszéde, exluzív felvétel. Kezdjük a balesettel. Tampa egyik erdejének közelében, egy kocsi szenvedett balesetet, különös módon. Ugyanis semmi sincs a közelben, de a kocsi be van horpadva, és az utasai is meghaltak, de gyilkosságnak semmi nyoma, ezért az érdekes halálesetet a bíróság, balesetnek nyilvánította. A balesetben elhunyt a Greey család két tagja. Kislányuk állítólag, szemtanúk szerint velük utazott, de a holttestét nem találták 100 m-es körzetben. Aki látja a képen látható lányt – Ekkor egy hosszú, szőke hajú lány képét rakták be. – kérem, telefonáljon nekünk. A lány neve Isadora Greey. Következő hírünk, légtérzár Európában.
Apámra és Alice-re néztem. Tátott szájjal bámulták a TV-t.
- Ez érdekes – szólaltam meg, mert kezdett kínossá válni a köztünk lévő csend.
- Alice, láttad ezt? – kérdezte apa még mindig csodálkozva.
- Nem – válaszolta összezavart fejjel. Most meg miről beszél? Itt ült végig, hogy ne látta volna? Ennyi ésszel szabadlábon…
- Reménykedjünk, hogy csak átjáróban volt – mondta apa.
- Gyere, most beszélnünk kell – mondta Alice és behúzta apámat a konyhába.
Ránéztem az órára. Már elmúlt három. Hol van már Matt? Elhatároztam, hogy felhívom. Elővettem a mobilom és bepötyögtem a számot. Egy csörrenés, két csörrenés és kinyom. Ez meg mi volt? Miért nyomott ki? Újra próbáltam. Megint kinyomott. Most meg mi baja van? Lehet, hogy csak nem ér rá. Ezt még eljátszottam, kb. 3-szor. Szóval nem áll velem szóba? De az is lehet, hogy még dolga van. Majd kitolok én vele. 10 perc múlva átállítottam a telefonom hívásjelzőjét rejtettre és újra hívtam. Első csörgés után felvette.
- Halló? – szólt bele.
- Szia! Hol vagy? – kérdeztem gúnyosan, hisz csak nekem nem vette fel. Pedig elvileg „járunk”.
- Nessie, békén hagynál?! – förmedt rám Matt.
- Most meg mi bajod van? – Hangom kissé hisztérikussá vált.
- Ezt még te kérdezed? Én azt hittem te más vagy. Adtam neked egy esélyt. De te mit csinálsz? Természetesen hülyeséget. Belegondoltál abba, hogy mit tettél? – Mi van? Rájött, hogy apámat szeretem? – Szegény hozzátartozók… Vagy ha nem is te voltál, amit igazán kétlek, akkor a kis barátosnéd, Alice. Csalódtam benned. Te is csak egy büdös pióca vagy. Egy kétszínű pióca. Undorító vagy! – Ekkor kezdtem el bőgni. A szívem most teljesen romokban hevert. Egy ember, aki „fontos” nekem, most elhord mindennek – Soha többé ne hívj, és ne szólj hozzám! Már a te érdekedben is. A legjobb lenne, ha elhúznátok innen. Minden normális lenne, ha te nem tolod ide a pofád és…
- Ebből elég legyen! – tépte ki a telefont a kezemből Alice és beleordított. Azzal lecsapta a készüléket – Nyugodj meg Nessie, semmi baj.
Mondta és próbált megnyugtatni, nem sok sikerrel. Csak sírtam és sírtam. Nem fogtam fel. Hogy történhetett ez? Miért nevezett kétszínű piócának? És miért hordta le az egész családomat a sárga földig? Reggel még teljesen más volt… Mi történt azóta? Miért? Fejemben csak gyűlt a kérdések sora. Összetörtem. Most csak egy valaki segíthet rajtam. Alice felemelt és a konyhába támogatott. Apám épp zenét hallgatott a headset-jén.
- Ness, gyere! Ez a kedvenc számunk a Crush… Nessie mi a baj? – kérdezte és szemében fájdalmat véltem felfedezni. Kiszabadítottam magam Alice kezei közül, és apám ölébe vetettem magam. V nyakú pólójára hajtottam fejem és sírtam. Apa nem bánta, hogy felsője teljesen elázik sós könnyeimtől, csak csitítgatott és azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. De még mindig nem értettem, hogy miért utált meg Matt. Apám felé fordítottam a fejem.
-Apaa – Hüppögtem. – Mondjátook elll, hogy mii ez az egésssz! – kérleltem mire Alice és apa összenézett.
2010. április 23., péntek
ízelítőő...
Szisztook!
Remélem Sza nem fogja leharapni a fejem, de felteszek egy ízelítőt a 6.fejiből.:D
Még nincs lebétázva, de remélem tetszik majd.8)
íme.xD:
Remélem Sza nem fogja leharapni a fejem, de felteszek egy ízelítőt a 6.fejiből.:D
Még nincs lebétázva, de remélem tetszik majd.8)
íme.xD:
Elővettem a mobilom és bepötyögtem a számot. Egy csörrenés, két csörrenés és kinyom. Ez meg mi volt? Miért nyomott ki? Újra próbáltam. Megint kinyomott. Most meg mi baja van? Lehet, hogy csak nem ér rá. Ezt még eljátszottam, kb. 3-szor. Szóval nem áll velem szóba? De az is lehet, hogy még dolga van. Majd kitolok én vele. 10 perc múlva átállítottam a telefonom hívásjelzőjét rejtettre és újra hívtam. Első csörgés után felvette.
- Halló? – szólt bele.
- Szia! Hol vagy? – kérdeztem gúnyosan, hisz csak nekem nem vette fel. Pedig elvileg „járunk”.
- Nessie, békén hagynál?! – förmedt rám Matt.
- Most meg mi bajod van? – hangom kissé hisztérikussá vált.
- Ezt még te kérdezed? Én azt hittem te más vagy. Adtam neked egy esélyt. De te mit teszel? Hát persze, hogy hülyeséget. Belegondoltál abba, hogy mit tettél?
5.Fejezet~Az a három nap~
- Mi van Alice? Láttad, ahogy á... - kérdezte apa, de Alice közbeszólt.
- Pssz... Azt hiszem látogatónk akadt. - mondta és felnézett rám mosolyogva.
Gyorsan elfordítottam a fejem, becsuktam a szemem, és kinyújtott kézzel kezdtem járkálni. Remélem beveszik, hogy alvajáró vagyok...
- Nessie, ennek semmi értelme, rettenetes színésznő vagy! - kuncogta apa.
- Pont mint Bella... - sóhajtott fel Alice. Már megint miről maradtam le?
- Milyen Bella? - kérdeztem szemöldökömet felvonva.
- Eee... egy régi ismerősünk - mondta apám Alice-t kisegítve, bár szeméből sugárzott a fájdalom. Alilce el akarta terelni a szót.
- Nessie, miért is hallgattál ki minket? - kérdezte érdeklődve. Na most mit mondjak? Például, hogy azért mert apa, az ÉN apám, az ÉN Jacobom, és nem akarom, hogy elvedd tőlem. Elvörösödtem.
- Én nem akartalak kihallgatni titeket - kezdtem - csak épp kijöttem inni és megláttatok. Tudtam, hogy azt hiszitek majd, hogy hallgatóztam és ezért próbáltalak átverni titeket - füllentettem. Apa először kétkedve nézett rám, de úgy tűnt bevette. Pedig sose tudtam valami jól hazudni. Észre se vettem, hogy elkezdtem az ajkamat harapdálni. Alice tekintete lefutott a ajkamra és meglátta, hogy harapdálom azt. Megint fájdalom suhant át arcán, majd mosolyogni kezdett. Hirtelen mellettem termett, és megölelt. Olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. Teste hideg és kőkemény volt.
- Annyira hiányoztál, Nessie! - mondta. Lövelltem apám felé egy értetlenkedő pillantást Alice válla fölött, és azt tátogtam neki, hogy: SE-GÍT-SÉG! Erre elmosolyodott. Szívem őrült iramba kezdett és majd' kiszakadt bordáim közül. Ez a lélegzetelállító mosoly... Ez az arc... Ez a...
- Nessie, mióta van rád ilyen hatással Jacob mosolya? - kérdezte Alice. Biztos meghallotta a szívem. Apám döbbenve nézett felém, mire vörösebb lettem.
- Vagy tévedtem, és nem miatta van? - mondta mindent sejtő mosollyal.
- Ööö... hány óra van még suliig? Mert elég álmos vagyok... - kérdeztem és színleltem egy ásítást. Apám még mindig döbbenten nézett, Alice pedig mosolygott. Mért mosolyog, ha úgyis el akarja tőlem venni apát? Az a Jasper, vagy ki miatt? Mert most már, hogy ő itt lesz, apa nem is érdekli? Amúgy is, most biztos tök hülyének néz... Hirtelen dühöt éreztem Alice iránt. Elárulta a titkomat az Én apámnak. Most pedig be fog záratni egy diliházban. Bár eddig vissza se öleltem, kezeim most Alice nyaka felé vették az irányt és legszívesebben megfojtottam volna. Elhatároztam, hogy meg fojtom. Alice megrázkódott a kuncogástól. Most megint mi baja van? Gyorsan leengedtem kezeim magam mellé, nehogy még a végén még megfojtsam. Akkor apa még szadistának is tartana. Az meg még cikibb lenne. Ha lehet valami ennél cikibb...
Alice engedett a szorításából, a távolba meredt. Majd gyorsan kitáncolt az ajtón egy mosollyal az arcán. Most meg mi van? A lépcső felé vettem az irányt. Egy kéz ragadta meg a csuklóm. Remegés futott végig rajtam. Próbáltam úgy tenni mintha nem vettem volna észre, de nem engedett el.
- Nessie, kicsim. Beszélnünk kell - arról, hogy melyik bolondok házába mész, tettem hozzá magamban.
- Reendbeen - mondtam kissé hosszan ejtve minden betűt és felé fordultam. Apa arca és az enyém között mindössze pár centi, sőt pár milliméter volt. Szemeit az enyéimbe fúrta, mire én alig kaptam levegőt és szédültem. Ez már nem normális dolog...
Felkapott az ölébe és a kanapéra ültetett, majd ő is leült mellém.
- Nagyon fontos dologról kell beszélnünk - mondta most már szemlesütve. Ennyire zavarják az érzéseim? Na jó, engem is zavarna.
- Mi-ről? - kérdeztem remegő hangon. Végül is most dől el, hogy mi lesz a sorsom... Diliház vagy csak szimpla költözés.
- Hát olyan nehéz erről beszélni... - most mi van? Akkor most arról van szó, hogy szeretem, vagy arról, amit délután mondott, hogy még nem tudja elmondani, de majd elmondja? Úgy össze vagyok zavarodva.
- Mivel már elértél egy bizonyos pontot az életedben... - kezdte habozva - muszáj valamiről beszélnünk.
Most meg mi va... JÉZUS! Apa fel akar világosítni! Ne már. Muszáj?
- Jajj, apa, ezt nem muszáj megbeszélnünk - kérleltem.
- De muszáj, Nessie. Most, hogy van barátod, főleg. Mi lesz, ha nem véde...
- Apaaa! - förmedtem rá, mert már vörös voltam szégyenemben.
- Jól van, csak azt akartam mondani, hogy szerintem még túl fiatal vagy. - Szemeiben fájdalmat láttam. - De ha neked így jó... Csak kérlek figyelj erre a Matt-re. Gyanús gyerek. És ne siess el mindent!
- Apaa! Nem fogok lefeküdni Mattel! Nem is a barátom! Csak jóban vagyunk, és mielőtt megkérdeznéd csak azért csókoltam meg, mert nem voltam magamnál. Rosszul voltam, nem is emlékszek rá tisztán csak a homályra és Elizabeth-re - hadartam egy levegővel. Apa szemében döbbentséget láttam.
- Nessie, mit éreztél mikor rosszul voltál? És miért csak Elizabeth-re emlékszel? - kérdezte.
- Minden elhomályosult, csak Elizabeth feljajdult, aztán a parkolóban, amikor a kezén a vér...- ekkor minden olyan sokként ért. Beth vérző karjára olyan pontosan emlékeztem, mint apám mosolyára. Olyan hívogató volt az egész. Csak oda akartam menni közelebbről megnézni a sebét. Miért? Hogy közelebbről megnézzem? Eddig, ha vér volt a közelemben apa mindig elhúzott, azzal az okkal, hogy Ő is rosszul van tőle és fél, hogy "örököltem" tőle. Nem értem ezt, hogy lehet örökölni... Amúgy eddig vért szinte csak a CSI-ben láttam, mert az az egyik kedvenc sorozatom. Nem tudom miért vonzott annyira Elizabeth karja...
- Nessie? Nessie! - ébresztett fel gondolatmenetemből apa. Megráztam a fejem, mintha ezzel ki tudnám szorítani a vérző seb emlékét. - Kicsim, jól vagy? Olyan sápadt vagy - hallottam apa elhaló hangját majd hirtelen minden forgott velem és a padlón értem földet. Zuhantam. A gyomrom felfordult a puszta gondolattól, hogy reagáltam Beth vérére. Most már végképp nem értek semmit. Három nap. Három nap alatt annyi minden felfordult. Szerelmes lettem apámba, megjött Alice és rosszul lettem a suliban Elizabeth vére miatt. Undorodtam magamtól. Hogy lehetek szerelmes az apámba és, hogy vágyhatom egy osztálytársam elvérzésére? Épp tovább zuhantam a sötétség felé mikor hirtelen forró ajkak tapadtak az enyéimhez. Szívem száguldozni kezdett és egész testemben remegtem. Szemeim tágra nyíltak a csodálkozástól mire elengedett apám. Barna bőrszíne ellenére elvörösödött és lesütötte szemét.
- Bocsáss meg kicsim. Azt hittem nem kapsz levegőt, olyan rosszul néztél ki... nem mintha te valaha is rosszul néznél ki csak most, olyan sápadt voltál. Még egyszer, bocsi! - nézett rám még mindig bűnbánóan.
- Semmmi baaj - mondtam még mindig ájuldozva, mire halk kacagást hallottam mögülünk. Alice. Nézte, ahogy ott vagyok apám karjai között, ő el van pirulva én pedig a fellegekben járok. Úgy éreztem, most bármikor tudnék repülni. Mint egy drogfüggő.
Apa zavarában elengedett és ismét leültünk egymás mellé a kanapéra. Alice velünk szemben foglalt helyet, mosolyogva. Apám zavartan nézett lefelé, én pedig őt bámultam. Az előbb történtek olyan csodásak voltak. Igaz, hogy nem volt igazi csók, de nekem ez volt életem eddigi legjobb pillanata. Apámnak már nem biztos. Nagyon zavarban volt. Lehet, hogy elmebeteg vagyok, hogy egy szájon átlélegeztetéstől vagyok úgy oda, de nem érdekel. Inkább csak élveztem az Én Jacobom közelségét, és vissza - visszaemlékeztem forró ajkaira...
- Nessie! - rázta meg vállam Alice.
- Ööö...Igen? - kérdeztem értetlenkedve, vörös fejjel.
- Az előbb kérdeztem valamit - mondta mérgesen, de mikor meglátta nem figyelésem okát, megenyhült. - Azt, hogy már hajnal van és még aludnod kéne egy órát.
- Nem vagyok álmos - vágtam rá kissé túl gyorsan - Inkább maradok itt ha nem baj...
- Ahogy neked jobb - értett egyet apa.
- Bekapcsolhatom? - kérdezte Alice ujjával a TV felé mutatva, de már be is nyomta a készüléket.
Hossza kapcsolgatás után egy romantikus film mellett döntött, de 5 perc után reklám következett azon is. Bár engem nem nagyon érdekelt, csak apával voltam elfoglalva.
- De édes... - szólalt meg Alice. Apámmal ekkor vettük észre, hogy egymást nézzük, majd gyorsan Alice-re kaptuk tekintetünk. Értetlenkedve meredtünk rá, mire ő zavarában a TV felé bökött ujjával.
- Az előbb ment egy csoki reklám.... Cuki állatkák táncoltak benne, és a csoki... Az valami isteni.
- Ááá.. - mondtam, hisz ez tök logikus. Én is így reagálok a Boci Aero reklámra. Mmm... Apámra néztem. Szemöldök felhúzva nézte Alice-t.
- Édes csoki? - kérdezte.
- Aha - habozott Alice.
- Vegyek neked? Biztos szívesen elmajszolod - mondta a végére már nevetve apa.
- Minden bizonnyal - kacarászott gyönyörű hangján most már Alice is.
A hirtelen álmosság elnehezítette pilláim, és mély álomba zuhantam. Most nem álmodtam semmi rosszat, csak mélyen aludtam. Kb. egy óra múlva arra keltem, hogy be vagyok takarva egy pléddel, és apámon fekszem a kezét szorítva. Gyorsan elengedtem csuklóját, és ő megkönnyebbülve rázta meg zsibbadt karját.
- Bocsi, nyugodtan itt hagyhattál volna.
- Nessie! Jacob próbálta...Te szorítottad folyton a kezét és suttogtad azt, hogy "ne menj el" - mondta kuncogva Alice, mire apa egy rosszalló pillantást lövellt rá.
- Igazán semmi baj, nem bánom és amúgy se zsibbadt el annyira - mondta immár felém nézve, mosolyogva.
- Ööö... bocsi, csak épp álmodtam valamit... - Most már még jobban lebuktam.
- Nessie, mindjárt suli és sietned kellene... - szólt Alice - Kiválaszthatom a ruhád? - nézett rám boci szemekkel. Ezeknek a szemeknek nehéz ellen állni... Amúgy is, egyre jobban kedvelem. Ma jön az a Jasper, akkor végre békén hagy minket.
- Rendben - sóhajtottam, majd fel álltam de Alice már fel is húzott a szobámba. Mire magamhoz tértem a hirtelen sebességtől, már a szekrényem előtt állt, és vizslatta.
- Hmm...Jó ruháid vannak, de ma újban kéne menned.
- Mostanában nem volt időm venni - mondtam a szemeimet forgatva.
- De nekem igen - hatalmas mosoly jelent meg arcán és a vendégszoba felé húzott, ami igazából a lomos volt, Alice miatt kipakolva. Egy kicsit keresgélt majd elém állt.
- Meg is van! - mondta boldogan, majd a kezembe adta az öltözéket. Aztaa... Ez csupa márkás cucc. Amúgy meg, hogy gondolta, hogy én felveszek ilyet? A kezemben tartott darab egy sötétrózsaszín egybe részes ruha volt, vállánál vékony pánttal.
- Nem is tudom - haboztam.
- Tudom, hogy jól fog állni, és Jacobnak is tetszeni fog - nevetett fel, majd a távolba meredt. Arca lefagyott. Rázni kezdtem.
- Alice! Alice, jól vagy? - kérdeztem aggódva. Már egész megkedveltem.
Hirtelen megrázta a fejét.
- Iiiigen, semmi baj. Csak egy váratlan látogató - mondta természetességgel hangjában. Mi van? Értetlenkedve néztem rá.
- Jók a megérzéseim – mondta. - Na, kapd fel a rucit... - Kissé letört volt. Miért is?
Elmentem átöltözni. Magamra húztam a ruhát, és a kiegészítőket, amiket Alice adott. A magas sarkú helyett inkább a balettcipőt választottam.
- Nessie, siess! - szólt rám apa- El fogsz késni! – mondta, mikor már kiértem a szobából, majd tátott szájjal meredt a ruhámra. Zavaromban megköszörültem a torkom.
- Ne aggódj, nem fog... - mondta flegmán Alice.
- Mi a csudáról beszélsz, Alice? - kérdeztem töprengve.
- Én is ezt próbálom kiszedni belőle...
- Majd megtudjátok - sóhajtott, majd morgott valami olyasmit halkan, hogy: Mindig pont jókor...
Nah, most már végképp nem értem... Apa még mindig nézett. Most mi van? Ekkor csengettek.
- Nyissátok ki, kérlek - mondta Alice. Apám átölelt és az ajtóhoz húzott. Testem égett érintésétől.
Lenyomtam a kilincset, majd alig bírtam megszólalni.
Az ajtó előtt álló illető mosolyogva szólalt meg:
- Szia, Nessie-m!
- Pssz... Azt hiszem látogatónk akadt. - mondta és felnézett rám mosolyogva.
Gyorsan elfordítottam a fejem, becsuktam a szemem, és kinyújtott kézzel kezdtem járkálni. Remélem beveszik, hogy alvajáró vagyok...
- Nessie, ennek semmi értelme, rettenetes színésznő vagy! - kuncogta apa.
- Pont mint Bella... - sóhajtott fel Alice. Már megint miről maradtam le?
- Milyen Bella? - kérdeztem szemöldökömet felvonva.
- Eee... egy régi ismerősünk - mondta apám Alice-t kisegítve, bár szeméből sugárzott a fájdalom. Alilce el akarta terelni a szót.
- Nessie, miért is hallgattál ki minket? - kérdezte érdeklődve. Na most mit mondjak? Például, hogy azért mert apa, az ÉN apám, az ÉN Jacobom, és nem akarom, hogy elvedd tőlem. Elvörösödtem.
- Én nem akartalak kihallgatni titeket - kezdtem - csak épp kijöttem inni és megláttatok. Tudtam, hogy azt hiszitek majd, hogy hallgatóztam és ezért próbáltalak átverni titeket - füllentettem. Apa először kétkedve nézett rám, de úgy tűnt bevette. Pedig sose tudtam valami jól hazudni. Észre se vettem, hogy elkezdtem az ajkamat harapdálni. Alice tekintete lefutott a ajkamra és meglátta, hogy harapdálom azt. Megint fájdalom suhant át arcán, majd mosolyogni kezdett. Hirtelen mellettem termett, és megölelt. Olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. Teste hideg és kőkemény volt.
- Annyira hiányoztál, Nessie! - mondta. Lövelltem apám felé egy értetlenkedő pillantást Alice válla fölött, és azt tátogtam neki, hogy: SE-GÍT-SÉG! Erre elmosolyodott. Szívem őrült iramba kezdett és majd' kiszakadt bordáim közül. Ez a lélegzetelállító mosoly... Ez az arc... Ez a...
- Nessie, mióta van rád ilyen hatással Jacob mosolya? - kérdezte Alice. Biztos meghallotta a szívem. Apám döbbenve nézett felém, mire vörösebb lettem.
- Vagy tévedtem, és nem miatta van? - mondta mindent sejtő mosollyal.
- Ööö... hány óra van még suliig? Mert elég álmos vagyok... - kérdeztem és színleltem egy ásítást. Apám még mindig döbbenten nézett, Alice pedig mosolygott. Mért mosolyog, ha úgyis el akarja tőlem venni apát? Az a Jasper, vagy ki miatt? Mert most már, hogy ő itt lesz, apa nem is érdekli? Amúgy is, most biztos tök hülyének néz... Hirtelen dühöt éreztem Alice iránt. Elárulta a titkomat az Én apámnak. Most pedig be fog záratni egy diliházban. Bár eddig vissza se öleltem, kezeim most Alice nyaka felé vették az irányt és legszívesebben megfojtottam volna. Elhatároztam, hogy meg fojtom. Alice megrázkódott a kuncogástól. Most megint mi baja van? Gyorsan leengedtem kezeim magam mellé, nehogy még a végén még megfojtsam. Akkor apa még szadistának is tartana. Az meg még cikibb lenne. Ha lehet valami ennél cikibb...
Alice engedett a szorításából, a távolba meredt. Majd gyorsan kitáncolt az ajtón egy mosollyal az arcán. Most meg mi van? A lépcső felé vettem az irányt. Egy kéz ragadta meg a csuklóm. Remegés futott végig rajtam. Próbáltam úgy tenni mintha nem vettem volna észre, de nem engedett el.
- Nessie, kicsim. Beszélnünk kell - arról, hogy melyik bolondok házába mész, tettem hozzá magamban.
- Reendbeen - mondtam kissé hosszan ejtve minden betűt és felé fordultam. Apa arca és az enyém között mindössze pár centi, sőt pár milliméter volt. Szemeit az enyéimbe fúrta, mire én alig kaptam levegőt és szédültem. Ez már nem normális dolog...
Felkapott az ölébe és a kanapéra ültetett, majd ő is leült mellém.
- Nagyon fontos dologról kell beszélnünk - mondta most már szemlesütve. Ennyire zavarják az érzéseim? Na jó, engem is zavarna.
- Mi-ről? - kérdeztem remegő hangon. Végül is most dől el, hogy mi lesz a sorsom... Diliház vagy csak szimpla költözés.
- Hát olyan nehéz erről beszélni... - most mi van? Akkor most arról van szó, hogy szeretem, vagy arról, amit délután mondott, hogy még nem tudja elmondani, de majd elmondja? Úgy össze vagyok zavarodva.
- Mivel már elértél egy bizonyos pontot az életedben... - kezdte habozva - muszáj valamiről beszélnünk.
Most meg mi va... JÉZUS! Apa fel akar világosítni! Ne már. Muszáj?
- Jajj, apa, ezt nem muszáj megbeszélnünk - kérleltem.
- De muszáj, Nessie. Most, hogy van barátod, főleg. Mi lesz, ha nem véde...
- Apaaa! - förmedtem rá, mert már vörös voltam szégyenemben.
- Jól van, csak azt akartam mondani, hogy szerintem még túl fiatal vagy. - Szemeiben fájdalmat láttam. - De ha neked így jó... Csak kérlek figyelj erre a Matt-re. Gyanús gyerek. És ne siess el mindent!
- Apaa! Nem fogok lefeküdni Mattel! Nem is a barátom! Csak jóban vagyunk, és mielőtt megkérdeznéd csak azért csókoltam meg, mert nem voltam magamnál. Rosszul voltam, nem is emlékszek rá tisztán csak a homályra és Elizabeth-re - hadartam egy levegővel. Apa szemében döbbentséget láttam.
- Nessie, mit éreztél mikor rosszul voltál? És miért csak Elizabeth-re emlékszel? - kérdezte.
- Minden elhomályosult, csak Elizabeth feljajdult, aztán a parkolóban, amikor a kezén a vér...- ekkor minden olyan sokként ért. Beth vérző karjára olyan pontosan emlékeztem, mint apám mosolyára. Olyan hívogató volt az egész. Csak oda akartam menni közelebbről megnézni a sebét. Miért? Hogy közelebbről megnézzem? Eddig, ha vér volt a közelemben apa mindig elhúzott, azzal az okkal, hogy Ő is rosszul van tőle és fél, hogy "örököltem" tőle. Nem értem ezt, hogy lehet örökölni... Amúgy eddig vért szinte csak a CSI-ben láttam, mert az az egyik kedvenc sorozatom. Nem tudom miért vonzott annyira Elizabeth karja...
- Nessie? Nessie! - ébresztett fel gondolatmenetemből apa. Megráztam a fejem, mintha ezzel ki tudnám szorítani a vérző seb emlékét. - Kicsim, jól vagy? Olyan sápadt vagy - hallottam apa elhaló hangját majd hirtelen minden forgott velem és a padlón értem földet. Zuhantam. A gyomrom felfordult a puszta gondolattól, hogy reagáltam Beth vérére. Most már végképp nem értek semmit. Három nap. Három nap alatt annyi minden felfordult. Szerelmes lettem apámba, megjött Alice és rosszul lettem a suliban Elizabeth vére miatt. Undorodtam magamtól. Hogy lehetek szerelmes az apámba és, hogy vágyhatom egy osztálytársam elvérzésére? Épp tovább zuhantam a sötétség felé mikor hirtelen forró ajkak tapadtak az enyéimhez. Szívem száguldozni kezdett és egész testemben remegtem. Szemeim tágra nyíltak a csodálkozástól mire elengedett apám. Barna bőrszíne ellenére elvörösödött és lesütötte szemét.
- Bocsáss meg kicsim. Azt hittem nem kapsz levegőt, olyan rosszul néztél ki... nem mintha te valaha is rosszul néznél ki csak most, olyan sápadt voltál. Még egyszer, bocsi! - nézett rám még mindig bűnbánóan.
- Semmmi baaj - mondtam még mindig ájuldozva, mire halk kacagást hallottam mögülünk. Alice. Nézte, ahogy ott vagyok apám karjai között, ő el van pirulva én pedig a fellegekben járok. Úgy éreztem, most bármikor tudnék repülni. Mint egy drogfüggő.
Apa zavarában elengedett és ismét leültünk egymás mellé a kanapéra. Alice velünk szemben foglalt helyet, mosolyogva. Apám zavartan nézett lefelé, én pedig őt bámultam. Az előbb történtek olyan csodásak voltak. Igaz, hogy nem volt igazi csók, de nekem ez volt életem eddigi legjobb pillanata. Apámnak már nem biztos. Nagyon zavarban volt. Lehet, hogy elmebeteg vagyok, hogy egy szájon átlélegeztetéstől vagyok úgy oda, de nem érdekel. Inkább csak élveztem az Én Jacobom közelségét, és vissza - visszaemlékeztem forró ajkaira...
- Nessie! - rázta meg vállam Alice.
- Ööö...Igen? - kérdeztem értetlenkedve, vörös fejjel.
- Az előbb kérdeztem valamit - mondta mérgesen, de mikor meglátta nem figyelésem okát, megenyhült. - Azt, hogy már hajnal van és még aludnod kéne egy órát.
- Nem vagyok álmos - vágtam rá kissé túl gyorsan - Inkább maradok itt ha nem baj...
- Ahogy neked jobb - értett egyet apa.
- Bekapcsolhatom? - kérdezte Alice ujjával a TV felé mutatva, de már be is nyomta a készüléket.
Hossza kapcsolgatás után egy romantikus film mellett döntött, de 5 perc után reklám következett azon is. Bár engem nem nagyon érdekelt, csak apával voltam elfoglalva.
- De édes... - szólalt meg Alice. Apámmal ekkor vettük észre, hogy egymást nézzük, majd gyorsan Alice-re kaptuk tekintetünk. Értetlenkedve meredtünk rá, mire ő zavarában a TV felé bökött ujjával.
- Az előbb ment egy csoki reklám.... Cuki állatkák táncoltak benne, és a csoki... Az valami isteni.
- Ááá.. - mondtam, hisz ez tök logikus. Én is így reagálok a Boci Aero reklámra. Mmm... Apámra néztem. Szemöldök felhúzva nézte Alice-t.
- Édes csoki? - kérdezte.
- Aha - habozott Alice.
- Vegyek neked? Biztos szívesen elmajszolod - mondta a végére már nevetve apa.
- Minden bizonnyal - kacarászott gyönyörű hangján most már Alice is.
A hirtelen álmosság elnehezítette pilláim, és mély álomba zuhantam. Most nem álmodtam semmi rosszat, csak mélyen aludtam. Kb. egy óra múlva arra keltem, hogy be vagyok takarva egy pléddel, és apámon fekszem a kezét szorítva. Gyorsan elengedtem csuklóját, és ő megkönnyebbülve rázta meg zsibbadt karját.
- Bocsi, nyugodtan itt hagyhattál volna.
- Nessie! Jacob próbálta...Te szorítottad folyton a kezét és suttogtad azt, hogy "ne menj el" - mondta kuncogva Alice, mire apa egy rosszalló pillantást lövellt rá.
- Igazán semmi baj, nem bánom és amúgy se zsibbadt el annyira - mondta immár felém nézve, mosolyogva.
- Ööö... bocsi, csak épp álmodtam valamit... - Most már még jobban lebuktam.
- Nessie, mindjárt suli és sietned kellene... - szólt Alice - Kiválaszthatom a ruhád? - nézett rám boci szemekkel. Ezeknek a szemeknek nehéz ellen állni... Amúgy is, egyre jobban kedvelem. Ma jön az a Jasper, akkor végre békén hagy minket.
- Rendben - sóhajtottam, majd fel álltam de Alice már fel is húzott a szobámba. Mire magamhoz tértem a hirtelen sebességtől, már a szekrényem előtt állt, és vizslatta.
- Hmm...Jó ruháid vannak, de ma újban kéne menned.
- Mostanában nem volt időm venni - mondtam a szemeimet forgatva.
- De nekem igen - hatalmas mosoly jelent meg arcán és a vendégszoba felé húzott, ami igazából a lomos volt, Alice miatt kipakolva. Egy kicsit keresgélt majd elém állt.
- Meg is van! - mondta boldogan, majd a kezembe adta az öltözéket. Aztaa... Ez csupa márkás cucc. Amúgy meg, hogy gondolta, hogy én felveszek ilyet? A kezemben tartott darab egy sötétrózsaszín egybe részes ruha volt, vállánál vékony pánttal.
- Nem is tudom - haboztam.
- Tudom, hogy jól fog állni, és Jacobnak is tetszeni fog - nevetett fel, majd a távolba meredt. Arca lefagyott. Rázni kezdtem.
- Alice! Alice, jól vagy? - kérdeztem aggódva. Már egész megkedveltem.
Hirtelen megrázta a fejét.
- Iiiigen, semmi baj. Csak egy váratlan látogató - mondta természetességgel hangjában. Mi van? Értetlenkedve néztem rá.
- Jók a megérzéseim – mondta. - Na, kapd fel a rucit... - Kissé letört volt. Miért is?
Elmentem átöltözni. Magamra húztam a ruhát, és a kiegészítőket, amiket Alice adott. A magas sarkú helyett inkább a balettcipőt választottam.
- Nessie, siess! - szólt rám apa- El fogsz késni! – mondta, mikor már kiértem a szobából, majd tátott szájjal meredt a ruhámra. Zavaromban megköszörültem a torkom.
- Ne aggódj, nem fog... - mondta flegmán Alice.
- Mi a csudáról beszélsz, Alice? - kérdeztem töprengve.
- Én is ezt próbálom kiszedni belőle...
- Majd megtudjátok - sóhajtott, majd morgott valami olyasmit halkan, hogy: Mindig pont jókor...
Nah, most már végképp nem értem... Apa még mindig nézett. Most mi van? Ekkor csengettek.
- Nyissátok ki, kérlek - mondta Alice. Apám átölelt és az ajtóhoz húzott. Testem égett érintésétől.
Lenyomtam a kilincset, majd alig bírtam megszólalni.
Az ajtó előtt álló illető mosolyogva szólalt meg:
- Szia, Nessie-m!
2010. április 20., kedd
4.Fejezet ~Az ígéret~
- Nessie... - hallottam egy elhaló hangot a hátam mögül.
Eltoltam az arcom Mattétől és felnéztem. Két szempár nézett le rám. Apámé és Alicé. Azt nem értettem, hogy annak a nőnek mért van döbbentség szemében, ezért apámra néztem. Azt a fájdalmat amit tükrözött tekintete, még elképzelni is szörnyű. De tulajdonképpen miért is? Még ő csalódott, mikor egy nővel kavar egész este?
- Igen? - mondtam minden bátorságom összeszedve, kevésbé remegő hangon.
- Félre tudnál jönni egy picit? - kérdezte Alice.
- Veled? Nem - szóltam vissza neki flegmán. Ekkor újra megcsapott az édes illat. A két sorral arrébb lévő kocsi felől jött. Pontosabban Elizabeth felől. Ránéztem. Összeszorított fogakkal állt Thom mellett. A kezét vér borította.
- Gyere már, muszáj bemenned a suliorvoshoz! - hallottam Thom hangját. Ahhoz képest, hogy milyen távol voltam tőlük, meglehetősen tisztán.
- Nem kell, csak be kell kötni - mondta a lány.
- De hisz, ez az izé, beleállt a kezedbe. Szerintem össze kell varrni - aggodalmaskodott Thom. Elizabeth egyre fehérebb arccal hallgatta Thomot.
- Most azonnal velünk jössz! - jelentette ki Alice, és apa húzni kezdett. Nem is figyeltem rájuk, csak Elizabeth vérző karja és ez az édes, ugyanakkor égető illat érdekelt. De miért?! Elborult agyam miatt azt se tudtam, merre visz apám. Hirtelen felkapott hátára és őrült tempóba kezdett.
Friss levegő zúdult arcomba. Egy idő után már kitisztultak a gondolataim. Hogy értünk az erdő közepére ilyen gyorsan? Biztos csak képzelődök a rosszullétek miatt...
- Tegyél le! - nyöszörögtem.
- Mindjárt - mondta és megállt velem. - Alice, mit gondolsz? Már jól van? - Még ebben is őt kérdezi meg?! Hogy nem sül le a pofájáról a bőr...
- Igen. Bocsi, nekem most mennem kell va… vásárolni. Ketten mindent meg tudtok beszélni majd. Látom - mondta mosolyogva, hirtelen eltűnt és apa letett a földre.
- Miről van most szó? Csak rosszul éreztem magam. Miért kell ezt ennyire túldramatizálni? -kérdeztem felháborodva.
- Na most már elég! Kis híján embert ölsz. Érted megyek, hogy megállítsalak, erre, mint egy könnyűvérű cafka, ott smárolsz a földön egy vadidegennel. Nincs okod arra, hogy mérges legyél! És Aliceszel se beszélj ilyen hangon. Nincs rá okod! - mondta már-már ordibálva.
- Persze, nekem nincs, de te beszélhetsz bárhogy Mattről! - förmedtem rá.
- Az egészen más... - mondta lehajtott fejjel, még mindig dühösen.
- Ja tényleg. Alice a te új barátnőd, Matt meg a barátom - vágtam vissza, jól megnyomva a barátom szót. Ekkor apám elkezdett egész testében remegni.
- Nem...nem - morogta halkan maga elé. Nem tudtam mi baja van. Odarohantam hozzá.
- Apa! Apa! Mi a baj? - kérdeztem megölelve. Hirtelen erőt vett magán és elállt a remegése.
- Nessie-m, valamit nagyon félreértettél. Alice nem az új barátnőm. - Még, tettem hozzá magamban. - Ő csak egy közeli barátom és a tiéd is. Hányszor megmondtam, hogy te vagy az egyetlen nő az életemben?! - mondta csalódottsággal szemeiben.
- Aha, de mikor este megjelent nem úgy látszott mintha csak közeli barátok lennétek. Vagy ha igen, akkor nagyon közeli barátok. Az a nő ellopja az apám! Ráadásul azt mondta, hogy a nagynénim. Most már valaki elmondhatná nekem, mi folyik itt! - akadtam ki és zokogva a földre zuhantam. Apa átölelt. Egyik kezével lágyan megemelte fejem, mire szívem össze-vissza kalimpált.
-Nessie, elmondhatnám, de nem lehet. Bár így nagyon nehéz! - kezdte szomorú fejjel. - Tizenöt évig bírtam és most 3 nap alatt minden úgy összezavarodott. Nem tudom, hogy meddig bírom még ki - panaszolta szenvedő tekintettel. A szívem majd megszakadt. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy tovább bírjam nézni szenvedését.
-Hát akkor ne bírd ki. Nyugodtan mondj el mindent nekem. Én mindig itt leszek melletted -suttogtam neki, bár így is meghallotta, mert csak 20 centi volt fejünk között.
-Lehet, hogy könnyebb lenne - lehelte és közelített felém. - De nem lenne helyes és amúgy is megígértem Bell... Billynek is, az apámnak - mondta, s elhúzta magát arcomtól. Mit ígért meg? Szívem kezdett visszaállni rendes tempójába, mikor újra felém közelített.
- Azt hiszem, most haza kellene mennünk - suttogta fülembe. Ahol lehellete érintett, felforrósodott a bőröm. Hogy zavarhat ennyire össze a saját, tulajdon apám?!
Ekkor jöttem rá, hogy mi mindent megadtam volna, ha apám nem húzta volna el a fejét... Sőt... Az ő csókjára jobban vágtam mint Mattére. Kissé őrült gondolatmenetemből felkeltve elengedett és segített felállni.
- Szeretnél magad jönni, vagy vigyelek? - kérdezte.
- Vigyél légyszi. - Erre kedvenc mosolyom terült szét arcán, mire én elpirultam. Épp felkapott ölébe, mikor odaért hozzánk Alice.
- Muszáj beszélnem majd veled Jacob! - A kis hangulatromboló. - Látom segített a beszélgetés. Akkor most mindenki haza.
Jól hallottam, hogy a közös házunkat apával, a saját tulajdonaként említette? Hogy az a....De elhatároztam, hogy apám kedvéjért kedves leszek vele.
- Alice, amúgy meddig maradsz nálunk? - Na, ez minden csak nem kedves. Jól kezded Vanessa....
- Pontosan még nem tudom. Szerintem még 1-2 nap és ideér Jasper. Várj... - Megint elnézett a távolba. - Holnap este ideér - mondta mosolyogva. Apára néztem, mert elképzeltem milyen fejet vághat arra, hogy a 'közeli barátja' épp arról beszél, hogy mikor érkezik a pasija. De a szomorúság helyett még jobban mosolygott, mint az előbb. Hirtelen öntudatlanul ásítottam egyet, mire mindketten rám mosolyogtak.
- Na menjünk - mondta apa és elindult. Az előbb biztos csak képzelődtem a gyorsaságunkról, mivel most lassabban mentünk. Útközben eszembe jutott valami.
- Tényleg, honnan tudtátok, hogy rosszul vagyok és, hogy egyáltalán hol vagyok? - kérdeztem.
- Ööö... - mondta apa habozva.
- Az egyik barátod szólt az egyik tanárnak, és a tanár felhívott minket - segítette ki Alice. Bár tudtam, hogy nem mondanak igazat, rájuk hagytam.
Egy dolgot még mindig nem értettem. A rosszullétem. Ráadásul nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy kijövök az ebédlőből, és aztán itt találom magam.
De most nem akartam ezzel foglalkozni. Felnéztem apámra. Bizsergető melegség járt át.Most már tényleg bevallhatom magamnak, hogy szerelmes vagyok belé. Nem muszáj elmondanom neki. Így legalább nem néz majd őrültnek. Inkább élveztem, hogy karjai között tart. Észrevette, hogy nézem, mire elmosolyodott, majd ismét elkomolyodott. Miért?
- Ez nem mehet így örökké, Jacob. Ez a terved nem fog menni. Meg fogja tudni az igazat - mondta Alice. Most meg miről beszél? Már megint ez a hülye szövegelése... Nem engedhetem, hogy vele járjon apa.
- De igen. Sikerülni fog. Megígértem nekik, és be is tartom. Szerintem így jobb is neki - mordult rá apa Alicere. Mi ütött belé? Bár nem mondanám azt, hogy ez nem tetszett...
- Nem látod tisztán a helyzetet. - Rázta meg a fejét Alice. - Láttad, hogy mi történt ma. Ez csak rosszabb lesz. Ha nem is ma, idővel el kell majd mondanod neki, hogy ő egy v...
- NEM! - ordította apám. - Normális élete lesz! Ő is ezt szeretné! - Elkezdett futni.
Most meg miről beszélnek?! Ja, és ráadásul kiről, hogy ennyire fontos apámnak? Mért érdekli, hogy az-az illető mit akar? Plusz arról a (szerencsésebb esetben) nőről, Aliceszel beszél. Most már tényleg nem értek semmit...
Út közben elbóbiskoltam. Arra keltem fel, hogy apa letesz az ágyamra és menne ki a szobámból. Hirtelen megragadtam a kezét.
- Apa - szóltam neki egy ásítás kiséretében. - Megígéred, hogy egyszer elmondod azt, amit nagyapának ígértél meg? - kérdeztem álmosan.
Először összezavarodva nézett, aztán vette a lapot.
- Igen kicsim - mondta és puszit nyomott a homlokomra. Most már nyugodtan aludtam tovább, azzal a tudattal, hogy apa elmondja nekem , hogy mi olyan nehéz neki.
Egy tisztáson voltam, emberekkel és farkasokkal körülvéve. Hatalmas farkasokkal. Kisbaba voltam. Megnéztem, hogy kinek a kezében vagyok, de csak szürkeséget láttam arca helyett. Körülöttem csak két ember fejét láttam tisztán. Egy rövid, sötét hajú, gonoszan mosolygó és egy szőke, vállig érő hajú, gyilkoló tekintetű férfiét. Ők velem szemben voltak egy csomó emberrel. A mi oldalunkra néztem. Sokkal kevesebb ember volt itt, mint a felezővonal másik oldalán. De volt velünk kb. 10 farkas. Vagyis nem tudom, hogy farkasok-e, mert hatalmasak voltak. Hirtelen átadtak az egyik farkasnak, aki rohanni kezdett velem.
Felordítottam. Erre rögtön ott termett apám és Alice.
- Mi baj kicsim? - kérdezte aggódva, és átölelt. Alice leült mellém és ő is rám tette a kezét. Ez alapból nagyon zavart volna, de most nem foglalkoztam vele.
- Rémálmom volt - mondtam elhaló hangon.
- Mi? - kérdezte érdeklődve. - Persze nem muszáj elmondanod...
- Egy tisztás, emberek, farkasok. De csak 2 ember fejét tudtam kivenni – mondtam, miközben apám rátette arcára a kezem. El akartam neki mondani, hogy hogyan nézett ki a két ember, de mivel vissza kellett emlékeznem, erősen koncentráltam rájuk. Apám hirtelen megszólalt, kezeimet elengedve.
- Aro, Caius - mondta ki utálattal a neveket és Alicere nézett. Alice szájtátva ült.
- Kik? - kérdeztem összezavarodottságomban. Apa ismét Alicere nézett, aki alig észrevehetően nem-et bólintott.
- Mindegy... - mondta. - Már jobban vagy? Vagy még mindig nem tudsz aludni?
- Jobban és tudok - füllentettem.
- Rendben. Majd holnap beszélünk. Jóéjt -mondta már kevésbé rémült arccal.
Mikor kimentek, vártam egy kicsit és követtem őket a lépcsőig. Ők a nappaliban voltak, így pont rájuk láttam. Épp egy beszélgetés közepén tartottak.
- Az lehetetlen - mondta apám.
- De láttam őket. Biztos, hogy azok voltak. Olyan büdösek voltak, csak jobban, mint te - szólt vissza Alice. Az előbb lebüdösözte az apám?
- De hogy-hogy? - kérdezte apám, döbbent fejjel.
- Szerintem, mikor ideköltöztetek, beindult az átváltozás. Biztos Renesmee miatt.
- Hagyd abba kérlek azt, hogy Renesmee-nek hívod az én Nessie-m. - Ez forrósággal töltött el, bár nem értettem miről van szó. – Renesmee-nek Bella hívta... - mondta és felsóhajtott.
-Tudom, hogy fáj Jacob, de túl kell ezen lépni. Nekem is nehéz. Hidd el - Nyugtatta Alice apámat.
- Rendben, amúgy kiket láttál? - kérdezte apa, visszatérve az előző beszélgetésükre. Erre nagyon halkan suttogni kezdett Alice. Olyan halkan, hogy nem is hallottam.
- Timson...?! - Apám arcán újra döbbentség látszott.
- Igen. Matt Timson.
Gyorsan átfuttattam a fejemben az ismerőseim neveit. Matt... Matt Timson... Matt?! Matt Timson?! Mi van vele?
- Biztos vagy benne? - kérdezte apa kétkedve.
- Igen, láttam ahogy átv... - Ekkor hirtelen elhallgatott.
- Mi van Alice? Láttad ahogy á... - kérdezte apa, de Alice közbeszólt.
- Pssz... Azt hiszem látogatónk akadt - mondta és felnézett rám mosolyogva.
Eltoltam az arcom Mattétől és felnéztem. Két szempár nézett le rám. Apámé és Alicé. Azt nem értettem, hogy annak a nőnek mért van döbbentség szemében, ezért apámra néztem. Azt a fájdalmat amit tükrözött tekintete, még elképzelni is szörnyű. De tulajdonképpen miért is? Még ő csalódott, mikor egy nővel kavar egész este?
- Igen? - mondtam minden bátorságom összeszedve, kevésbé remegő hangon.
- Félre tudnál jönni egy picit? - kérdezte Alice.
- Veled? Nem - szóltam vissza neki flegmán. Ekkor újra megcsapott az édes illat. A két sorral arrébb lévő kocsi felől jött. Pontosabban Elizabeth felől. Ránéztem. Összeszorított fogakkal állt Thom mellett. A kezét vér borította.
- Gyere már, muszáj bemenned a suliorvoshoz! - hallottam Thom hangját. Ahhoz képest, hogy milyen távol voltam tőlük, meglehetősen tisztán.
- Nem kell, csak be kell kötni - mondta a lány.
- De hisz, ez az izé, beleállt a kezedbe. Szerintem össze kell varrni - aggodalmaskodott Thom. Elizabeth egyre fehérebb arccal hallgatta Thomot.
- Most azonnal velünk jössz! - jelentette ki Alice, és apa húzni kezdett. Nem is figyeltem rájuk, csak Elizabeth vérző karja és ez az édes, ugyanakkor égető illat érdekelt. De miért?! Elborult agyam miatt azt se tudtam, merre visz apám. Hirtelen felkapott hátára és őrült tempóba kezdett.
Friss levegő zúdult arcomba. Egy idő után már kitisztultak a gondolataim. Hogy értünk az erdő közepére ilyen gyorsan? Biztos csak képzelődök a rosszullétek miatt...
- Tegyél le! - nyöszörögtem.
- Mindjárt - mondta és megállt velem. - Alice, mit gondolsz? Már jól van? - Még ebben is őt kérdezi meg?! Hogy nem sül le a pofájáról a bőr...
- Igen. Bocsi, nekem most mennem kell va… vásárolni. Ketten mindent meg tudtok beszélni majd. Látom - mondta mosolyogva, hirtelen eltűnt és apa letett a földre.
- Miről van most szó? Csak rosszul éreztem magam. Miért kell ezt ennyire túldramatizálni? -kérdeztem felháborodva.
- Na most már elég! Kis híján embert ölsz. Érted megyek, hogy megállítsalak, erre, mint egy könnyűvérű cafka, ott smárolsz a földön egy vadidegennel. Nincs okod arra, hogy mérges legyél! És Aliceszel se beszélj ilyen hangon. Nincs rá okod! - mondta már-már ordibálva.
- Persze, nekem nincs, de te beszélhetsz bárhogy Mattről! - förmedtem rá.
- Az egészen más... - mondta lehajtott fejjel, még mindig dühösen.
- Ja tényleg. Alice a te új barátnőd, Matt meg a barátom - vágtam vissza, jól megnyomva a barátom szót. Ekkor apám elkezdett egész testében remegni.
- Nem...nem - morogta halkan maga elé. Nem tudtam mi baja van. Odarohantam hozzá.
- Apa! Apa! Mi a baj? - kérdeztem megölelve. Hirtelen erőt vett magán és elállt a remegése.
- Nessie-m, valamit nagyon félreértettél. Alice nem az új barátnőm. - Még, tettem hozzá magamban. - Ő csak egy közeli barátom és a tiéd is. Hányszor megmondtam, hogy te vagy az egyetlen nő az életemben?! - mondta csalódottsággal szemeiben.
- Aha, de mikor este megjelent nem úgy látszott mintha csak közeli barátok lennétek. Vagy ha igen, akkor nagyon közeli barátok. Az a nő ellopja az apám! Ráadásul azt mondta, hogy a nagynénim. Most már valaki elmondhatná nekem, mi folyik itt! - akadtam ki és zokogva a földre zuhantam. Apa átölelt. Egyik kezével lágyan megemelte fejem, mire szívem össze-vissza kalimpált.
-Nessie, elmondhatnám, de nem lehet. Bár így nagyon nehéz! - kezdte szomorú fejjel. - Tizenöt évig bírtam és most 3 nap alatt minden úgy összezavarodott. Nem tudom, hogy meddig bírom még ki - panaszolta szenvedő tekintettel. A szívem majd megszakadt. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy tovább bírjam nézni szenvedését.
-Hát akkor ne bírd ki. Nyugodtan mondj el mindent nekem. Én mindig itt leszek melletted -suttogtam neki, bár így is meghallotta, mert csak 20 centi volt fejünk között.
-Lehet, hogy könnyebb lenne - lehelte és közelített felém. - De nem lenne helyes és amúgy is megígértem Bell... Billynek is, az apámnak - mondta, s elhúzta magát arcomtól. Mit ígért meg? Szívem kezdett visszaállni rendes tempójába, mikor újra felém közelített.
- Azt hiszem, most haza kellene mennünk - suttogta fülembe. Ahol lehellete érintett, felforrósodott a bőröm. Hogy zavarhat ennyire össze a saját, tulajdon apám?!
Ekkor jöttem rá, hogy mi mindent megadtam volna, ha apám nem húzta volna el a fejét... Sőt... Az ő csókjára jobban vágtam mint Mattére. Kissé őrült gondolatmenetemből felkeltve elengedett és segített felállni.
- Szeretnél magad jönni, vagy vigyelek? - kérdezte.
- Vigyél légyszi. - Erre kedvenc mosolyom terült szét arcán, mire én elpirultam. Épp felkapott ölébe, mikor odaért hozzánk Alice.
- Muszáj beszélnem majd veled Jacob! - A kis hangulatromboló. - Látom segített a beszélgetés. Akkor most mindenki haza.
Jól hallottam, hogy a közös házunkat apával, a saját tulajdonaként említette? Hogy az a....De elhatároztam, hogy apám kedvéjért kedves leszek vele.
- Alice, amúgy meddig maradsz nálunk? - Na, ez minden csak nem kedves. Jól kezded Vanessa....
- Pontosan még nem tudom. Szerintem még 1-2 nap és ideér Jasper. Várj... - Megint elnézett a távolba. - Holnap este ideér - mondta mosolyogva. Apára néztem, mert elképzeltem milyen fejet vághat arra, hogy a 'közeli barátja' épp arról beszél, hogy mikor érkezik a pasija. De a szomorúság helyett még jobban mosolygott, mint az előbb. Hirtelen öntudatlanul ásítottam egyet, mire mindketten rám mosolyogtak.
- Na menjünk - mondta apa és elindult. Az előbb biztos csak képzelődtem a gyorsaságunkról, mivel most lassabban mentünk. Útközben eszembe jutott valami.
- Tényleg, honnan tudtátok, hogy rosszul vagyok és, hogy egyáltalán hol vagyok? - kérdeztem.
- Ööö... - mondta apa habozva.
- Az egyik barátod szólt az egyik tanárnak, és a tanár felhívott minket - segítette ki Alice. Bár tudtam, hogy nem mondanak igazat, rájuk hagytam.
Egy dolgot még mindig nem értettem. A rosszullétem. Ráadásul nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy kijövök az ebédlőből, és aztán itt találom magam.
De most nem akartam ezzel foglalkozni. Felnéztem apámra. Bizsergető melegség járt át.Most már tényleg bevallhatom magamnak, hogy szerelmes vagyok belé. Nem muszáj elmondanom neki. Így legalább nem néz majd őrültnek. Inkább élveztem, hogy karjai között tart. Észrevette, hogy nézem, mire elmosolyodott, majd ismét elkomolyodott. Miért?
- Ez nem mehet így örökké, Jacob. Ez a terved nem fog menni. Meg fogja tudni az igazat - mondta Alice. Most meg miről beszél? Már megint ez a hülye szövegelése... Nem engedhetem, hogy vele járjon apa.
- De igen. Sikerülni fog. Megígértem nekik, és be is tartom. Szerintem így jobb is neki - mordult rá apa Alicere. Mi ütött belé? Bár nem mondanám azt, hogy ez nem tetszett...
- Nem látod tisztán a helyzetet. - Rázta meg a fejét Alice. - Láttad, hogy mi történt ma. Ez csak rosszabb lesz. Ha nem is ma, idővel el kell majd mondanod neki, hogy ő egy v...
- NEM! - ordította apám. - Normális élete lesz! Ő is ezt szeretné! - Elkezdett futni.
Most meg miről beszélnek?! Ja, és ráadásul kiről, hogy ennyire fontos apámnak? Mért érdekli, hogy az-az illető mit akar? Plusz arról a (szerencsésebb esetben) nőről, Aliceszel beszél. Most már tényleg nem értek semmit...
Út közben elbóbiskoltam. Arra keltem fel, hogy apa letesz az ágyamra és menne ki a szobámból. Hirtelen megragadtam a kezét.
- Apa - szóltam neki egy ásítás kiséretében. - Megígéred, hogy egyszer elmondod azt, amit nagyapának ígértél meg? - kérdeztem álmosan.
Először összezavarodva nézett, aztán vette a lapot.
- Igen kicsim - mondta és puszit nyomott a homlokomra. Most már nyugodtan aludtam tovább, azzal a tudattal, hogy apa elmondja nekem , hogy mi olyan nehéz neki.
Egy tisztáson voltam, emberekkel és farkasokkal körülvéve. Hatalmas farkasokkal. Kisbaba voltam. Megnéztem, hogy kinek a kezében vagyok, de csak szürkeséget láttam arca helyett. Körülöttem csak két ember fejét láttam tisztán. Egy rövid, sötét hajú, gonoszan mosolygó és egy szőke, vállig érő hajú, gyilkoló tekintetű férfiét. Ők velem szemben voltak egy csomó emberrel. A mi oldalunkra néztem. Sokkal kevesebb ember volt itt, mint a felezővonal másik oldalán. De volt velünk kb. 10 farkas. Vagyis nem tudom, hogy farkasok-e, mert hatalmasak voltak. Hirtelen átadtak az egyik farkasnak, aki rohanni kezdett velem.
Felordítottam. Erre rögtön ott termett apám és Alice.
- Mi baj kicsim? - kérdezte aggódva, és átölelt. Alice leült mellém és ő is rám tette a kezét. Ez alapból nagyon zavart volna, de most nem foglalkoztam vele.
- Rémálmom volt - mondtam elhaló hangon.
- Mi? - kérdezte érdeklődve. - Persze nem muszáj elmondanod...
- Egy tisztás, emberek, farkasok. De csak 2 ember fejét tudtam kivenni – mondtam, miközben apám rátette arcára a kezem. El akartam neki mondani, hogy hogyan nézett ki a két ember, de mivel vissza kellett emlékeznem, erősen koncentráltam rájuk. Apám hirtelen megszólalt, kezeimet elengedve.
- Aro, Caius - mondta ki utálattal a neveket és Alicere nézett. Alice szájtátva ült.
- Kik? - kérdeztem összezavarodottságomban. Apa ismét Alicere nézett, aki alig észrevehetően nem-et bólintott.
- Mindegy... - mondta. - Már jobban vagy? Vagy még mindig nem tudsz aludni?
- Jobban és tudok - füllentettem.
- Rendben. Majd holnap beszélünk. Jóéjt -mondta már kevésbé rémült arccal.
Mikor kimentek, vártam egy kicsit és követtem őket a lépcsőig. Ők a nappaliban voltak, így pont rájuk láttam. Épp egy beszélgetés közepén tartottak.
- Az lehetetlen - mondta apám.
- De láttam őket. Biztos, hogy azok voltak. Olyan büdösek voltak, csak jobban, mint te - szólt vissza Alice. Az előbb lebüdösözte az apám?
- De hogy-hogy? - kérdezte apám, döbbent fejjel.
- Szerintem, mikor ideköltöztetek, beindult az átváltozás. Biztos Renesmee miatt.
- Hagyd abba kérlek azt, hogy Renesmee-nek hívod az én Nessie-m. - Ez forrósággal töltött el, bár nem értettem miről van szó. – Renesmee-nek Bella hívta... - mondta és felsóhajtott.
-Tudom, hogy fáj Jacob, de túl kell ezen lépni. Nekem is nehéz. Hidd el - Nyugtatta Alice apámat.
- Rendben, amúgy kiket láttál? - kérdezte apa, visszatérve az előző beszélgetésükre. Erre nagyon halkan suttogni kezdett Alice. Olyan halkan, hogy nem is hallottam.
- Timson...?! - Apám arcán újra döbbentség látszott.
- Igen. Matt Timson.
Gyorsan átfuttattam a fejemben az ismerőseim neveit. Matt... Matt Timson... Matt?! Matt Timson?! Mi van vele?
- Biztos vagy benne? - kérdezte apa kétkedve.
- Igen, láttam ahogy átv... - Ekkor hirtelen elhallgatott.
- Mi van Alice? Láttad ahogy á... - kérdezte apa, de Alice közbeszólt.
- Pssz... Azt hiszem látogatónk akadt - mondta és felnézett rám mosolyogva.
2010. április 16., péntek
3.Fejezet ~Új családtag?~
3.Fejezet
~Új családtag?~
-K-ki maga?-kérdeztem elhaló hangon.
-Jajj Nessie, elfelejtettem, hogy te nem ismersz már meg Carlise kotyvaléka miatt. - mondta és tett egy lépést felém.
-Milyen kotyvalék? És honnan tudja a nevem? - zúdítottam rá kérdéseim.
Közben már ki tudtam venni alakját. Egy kis termetű, gyönyörű nő volt, koboldszerű, égnek álló hajjal.
-A kotyvalékról majd még később beszélünk. Amúgy meg én vagyok a nagynénid. - mondta csilingelő hangon, szinte már énekelve.
-Nagynéni? Nem értem... - képzelhetem milyen fejet vágtam, mert a nő felkuncogott.
-Igen, én vagyok a nagynénid Renesme. - válaszolt mosolyogva.
-Renesme? Én Vanessa vagyok. Kérem, menjen el most azonnal. Vagy hívjam a rendőrséget? - fenyegettem meg.
-Szia Nessie! Még ébren vagy? Kivel beszélsz? És mi ez a szag? - kérdezte apa a földszintről.
-Jacoooob!!! -kiabálta az ismeretlen "nagynéni". Azzal leszaladt a lépcsőn. Mikor leértem, a nappaliban ölelték egymást apámmal. - Mit akar ez a nő, az ÉN apámtól?! – Tettem fel a kérdést magamban.
-Hmm...Te semmit sem változtál. - mondta orrával fintorogva. - Mióta ismeri apát?!
-Alice! Hogy-hogy..te? Itt? - kérdezte apa a nőt ölelve. - A többiek is...- fűzte hozzá reménykedve. Miről van most szó? Még több nő?
-Nem, nem értünk vissza időben Jasperrel. - Hány palival kavar ez a nő?! - Sajnos már későn értünk vissza.
-Akkor...?
-Igen. Azóta látomásaim sincsenek. - Ez elmebeteg? Milyen látomások? Egyáltalán miről van szó? Össze voltam zavarodva.
Ekkor vették észre, hogy ott állok. Apám elengedte a nőt és odajött hozzám. Közben még visszapillantott a nőre és az *nem*-et intett fejével.
-Nessie, kicsim kérlek menj fel. Holnap suli, aludnod kéne. - mondta. A szívem őrült vágtába kezdett, bár tudtam, hogy most éppen egy másik nő is itt van a házban, aki történetesen apámhoz jött...az éjszaka közepén...és azt állítja, hogy a nagynéni.
Ráadásul apa egyedül akar lenni ezzel a...nővel?!
-Miért is? - kérdeztem felháborodva.
-Mert szeretnék beszélni Aliceszel. - mondta, s látva, hogy nem mozdulok, hozzátette:
-E-GYE-DÜL.
Nem vagyok fogyatékos...Tudom, hogy mit akar csinálni ezzel a nővel...Túl átlátszó.
-Ugye megérted, kicsim? Jóéjt! - célozgatott, mert még mindig nem mozdultam.
-Persze, mindent értek. Jóéjt apa! - mondtam és elindultam a szobámba hihetetlen gyorsasággal.
-Jóéjt Nessie! - mondta még utánam a nő, de én már a szobámban voltam. Hogy hallottam meg? Bár eddig is észrevettem, hogy jó a fülem, most olyan hirtelen ért.
Lefeküdtem az ágyamra és átgondoltam a napom. Egyáltalán mért vagyok féltékeny? Ő az apám és kiskorom óta nem nézett más nőre. Sokszor elmondta már nekem, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében, és nem kell neki senki se anya helyett. Anya...Már rég nem gondoltam rá. Nem is ismertem. Apa azt mondta, hogy a szíve akkor állt meg mikor megszülettem. Ebbe már sokszor belegondoltam, hogy tulajdonképpen akkor miattam halt meg...Ettől mindig lelki ismeretfurdalásom lett. Miért kellett miattam meghalnia?! Ha most itt lenne, ő legalább megértene. Neki mindent elmondhatnék. Lassan álomba sírtam magam, de már nem csak apa nője miatt, hanem anya miatt is.
Reggel apa ébresztett. Mint mindig. Csak most annyi különbséggel, hogy nem szólt előtte az ébresztő. Ránéztem az órámra. Még csak fél hét! Mit akarhat ilyenkor?
Kinéztem az ablakon. A mai nap melegnek ígérkezett, ezért egy rövid farmernadrágot és egy rózsaszín rövid ujjú pólót vettem fel egy balettcipővel. Kócos hajam megfésültem és hagytam, hogy vállamra omoljon. Mikor kész voltam felkaptam táskám és lementem. Apám mosolyogva várt...mellette az a nő.
-De jól nézel ki, Rene...Nessie! -mondta integetve Alice.
-Mit keres ő még mindig itt? - kérdeztem a nő felé bökve.
-Ő Alice. Van egy fontos közölnivalónk veled. - mondta és rám mosolygott bátorítóan. Hülye szívem...ne dobogj már ennyire ettől a mosolytól! Az apám épp most akarja közölni, hogy talált egy nőt magának én meg majd elájulok a jelenlététől.
-Óhh...értem. - mondtam a szemeimet forgatva, bár még mindig szaporán dobogó szívvel. Alice erre elmosolyodott.- Ne fáradjatok ezzel.
Azzal kirohantam a házból egyenesen a suliba.
A parkolóban, a szokásos padon vártam a barátaimra. A telefonon zenét hallgattam, s közben sokszor ki kellett nyomnom apám hívását. Minden nyugodt volt, még senki sem volt a suliban, csak egy kis szúrós szagot éreztem. Hirtelen valaki kivette a fülemből a fülhallgató egyik részét. Ijedten fordultam hátra.
-Szia Vanessa. Miért vagy szomorú? - kérdezte.
-Szia Matt. Ááá...lényegtelen. - mondtam szaporán véve a levegőt.
-Rendben, nem muszáj elmondanod, de ha el akarod, csak nyugodtan. - mondta halványan mosolyogva, és egészen közel jött hozzám.
-Csak annyi, hogy mivel az anyukám meghalt, mikor születtem, az apám most egy csajjal állított haza. Jobban mondva a csaj állított be az erkélyemre, csak aztán ment oda apához. Közben azt mondta, hogy ő a nagynénim és valami kotyvalékról beszélt. Szerintem egy...egy nem is tudom mi. Olyan túl tökéletes. De ha apámnak ez kell.... - mondtam könnyeimmel és szédülésemmel küszködve. Ekkor hirtelen távolabb hajolt tőlem.
-Mit értesz az alatt, hogy túl tökéletes? -kérdezte gyanakvó fejjel. Ezt meg mire véljem? Ő is leakar arra a kis cafkára cserélni???
-Gyönyörű alak, sápadt bőr, tökéletes haj, barna csillogó szem és csilingelő hang. De mi ez a hirtelen komolyság? Csak nem érdekel a csaj? - kérdeztem összehúzott szemmel.
-Nem, nem az esetem... - mondta flegmán és ismét közel hajolt hozzám. - Most pedig nyugodj meg, az apukád biztos rájön, hogy nem illik hozzá, ha eddig nem tűnt fel neki. - próbált megnyugtatni, de nem sok sikerrel, mert mikor közelebb hajolt hozzám, még jobban vert a szívem.
Még egy-két centi és...
-Szia Nessie! - mondta hirtelen Daniel a hátunk mögött.
-A francba... - morogtam magam elé és elfordítottam a fejem, mire Matt felkuncogott.
Mindenki ott állt a barátaim közül és kíváncsi fejjel méregettek.
-Sziasztok . - morogtam még mindig.
-Bemutatnál a... - kérdezte Bree.
-Persze. Mindenki, Ő itt Matt. Matt, Ők itt Thom, Daniel, Erik és Bree. Ja, és Ashley. - ekkor tűnt fel, hogy Erik és Bree egymáshoz nagyon közel állnak. Egy alig látható kacsintást küldtem barátnőm felé.
-Sziasztok. - köszönt illedelmesen Matt.
-Szia... - sziszegte Daniel, mire Ashley is ideges lett.
-Azt hiszem, jobb ha most megyünk, Daniel. - mondta és elhúzta magával a még mindig fortyogó Danielt. Ki tudja mi baja van...
-Én is megyek. - szólt Thom, azzal már el is fordult és ment a termek felé.
-Nessie, jössz? - kérdezte Bree, de láttam, hogy illedelmességből tette. Egyedül akart lenni Erikkel.
-Nem, majd mindjárt megyek. Menjetek csak. - mondtam mosolyogva. Már csak ketten maradtunk.
-Mi lesz az első órád? - kérdezte Matt.
-Aaangol. Vagyis azt hiszem. - mondtam, remélve, hogy jót mondok, mert még mindig szédültem.
-Nekem is. Gyere menjünk együtt. - mondta felhúzva a padról.
Elindultunk a terem felé és leültünk egymás mellé. Bree és Erik előttünk ültek, Thom pedig Elizabethtel ült elől. Dannek és Ashleynek matekja volt.
Az órán inkább Mattre figyeltem, mint a tanárra. Ő is engem nézett. Az óra vége felé halkan megszólalt:
-Jól áll neked a rózsaszín. - jegyezte meg mosolyogva.
-Köszi. - mondtam és elvörösödtem. Mért vörösödök el folyton? Ez valami szokás a családomban vagy mi? Áh nem. Apa sosem pirul el, vagy ha igen, nem látszik bőrének barnaságától...Lehet, hogy az anyukámtól örököltem. Bár kitudja...Ezt még valaki megkeserüli. - határoztam el magamban.
Matt egész nap elkísért minden órámra, ebédnél pedig mellém ült, a többiek mellettünk.
-Ti is hallottátok? - kérdeztem, mert egy jajdulást hallottam.
-Miről beszélsz, Nessie? - kérdezte Bree.
-Valaki feljajdult a összekötő folyosón. - mondtam.
-Biztos csak képzelődtél. Itt nem lehet hallani csak a menza zaját. - mondta Erik.
-Lehet...Mi ez a jó illat? - összefutott a nyál a számban. De fura nyál...
-Ha neked ez jó. - nyávogta fanyarul a kajájára mutatva Ashley.
-Nem arra értem. Ez egészen más. Olyan jó illata van....Van valakinél egy kis víz? Nagyon száraz a torkom. - mondtam krákogva.
-Nessie, szerintem most haza kellene menned. Majd otthon eszel. - mondta aggodalmas kifejezéssel Matt.
-Lehet...Megyek. - mondtam.
-Elkísérlek. - Daniel félrenyelt. - Ilyen állapotban nem mehetsz egyedül. Úgy nézel ki mint aki most rögtön felrúgna mindent, hogy kijusson innen. - Hmm...de jól tudta. Legszívesebben kimentem volna az összekötő folyosóra. Már nem láttam és nem hallottam semmit. Agyamat köd borította.
Hirtelen a parkolóban találtam magam. Matt a kezemet fogva húzott a hazavezető út felé. Nagy nehezen elengedtem a kezét, és a földre rogytam.
-Nessie! Nessie, mit csinálsz? Hahóó! - hajolt le hozzám a földre Matt, de én zokogni kezdtem. Minden olyan zavaros volt. Nem tudtam mi történt velem.
Matt az ajkával közelített felém, mire én ellöktem magamtól fél méterre.
-Bocsáss meg, nem akartam... - kezdett mentegetőzni, de nem érdekelt.
Közelebb húztam magamhoz és ajkaimat odaszorítottam az övéihez. Először csak félénken csókolt vissza, de aztán észrevette, hogy nem bánom, egyre követelőzőbben csókolt. Ez kellett most nekem. Egy ember aki megért, és szeret.
-Nessie... - hallottam egy elhaló hangot a hátam mögül.
~Új családtag?~
-K-ki maga?-kérdeztem elhaló hangon.
-Jajj Nessie, elfelejtettem, hogy te nem ismersz már meg Carlise kotyvaléka miatt. - mondta és tett egy lépést felém.
-Milyen kotyvalék? És honnan tudja a nevem? - zúdítottam rá kérdéseim.
Közben már ki tudtam venni alakját. Egy kis termetű, gyönyörű nő volt, koboldszerű, égnek álló hajjal.
-A kotyvalékról majd még később beszélünk. Amúgy meg én vagyok a nagynénid. - mondta csilingelő hangon, szinte már énekelve.
-Nagynéni? Nem értem... - képzelhetem milyen fejet vágtam, mert a nő felkuncogott.
-Igen, én vagyok a nagynénid Renesme. - válaszolt mosolyogva.
-Renesme? Én Vanessa vagyok. Kérem, menjen el most azonnal. Vagy hívjam a rendőrséget? - fenyegettem meg.
-Szia Nessie! Még ébren vagy? Kivel beszélsz? És mi ez a szag? - kérdezte apa a földszintről.
-Jacoooob!!! -kiabálta az ismeretlen "nagynéni". Azzal leszaladt a lépcsőn. Mikor leértem, a nappaliban ölelték egymást apámmal. - Mit akar ez a nő, az ÉN apámtól?! – Tettem fel a kérdést magamban.
-Hmm...Te semmit sem változtál. - mondta orrával fintorogva. - Mióta ismeri apát?!
-Alice! Hogy-hogy..te? Itt? - kérdezte apa a nőt ölelve. - A többiek is...- fűzte hozzá reménykedve. Miről van most szó? Még több nő?
-Nem, nem értünk vissza időben Jasperrel. - Hány palival kavar ez a nő?! - Sajnos már későn értünk vissza.
-Akkor...?
-Igen. Azóta látomásaim sincsenek. - Ez elmebeteg? Milyen látomások? Egyáltalán miről van szó? Össze voltam zavarodva.
Ekkor vették észre, hogy ott állok. Apám elengedte a nőt és odajött hozzám. Közben még visszapillantott a nőre és az *nem*-et intett fejével.
-Nessie, kicsim kérlek menj fel. Holnap suli, aludnod kéne. - mondta. A szívem őrült vágtába kezdett, bár tudtam, hogy most éppen egy másik nő is itt van a házban, aki történetesen apámhoz jött...az éjszaka közepén...és azt állítja, hogy a nagynéni.
Ráadásul apa egyedül akar lenni ezzel a...nővel?!
-Miért is? - kérdeztem felháborodva.
-Mert szeretnék beszélni Aliceszel. - mondta, s látva, hogy nem mozdulok, hozzátette:
-E-GYE-DÜL.
Nem vagyok fogyatékos...Tudom, hogy mit akar csinálni ezzel a nővel...Túl átlátszó.
-Ugye megérted, kicsim? Jóéjt! - célozgatott, mert még mindig nem mozdultam.
-Persze, mindent értek. Jóéjt apa! - mondtam és elindultam a szobámba hihetetlen gyorsasággal.
-Jóéjt Nessie! - mondta még utánam a nő, de én már a szobámban voltam. Hogy hallottam meg? Bár eddig is észrevettem, hogy jó a fülem, most olyan hirtelen ért.
Lefeküdtem az ágyamra és átgondoltam a napom. Egyáltalán mért vagyok féltékeny? Ő az apám és kiskorom óta nem nézett más nőre. Sokszor elmondta már nekem, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében, és nem kell neki senki se anya helyett. Anya...Már rég nem gondoltam rá. Nem is ismertem. Apa azt mondta, hogy a szíve akkor állt meg mikor megszülettem. Ebbe már sokszor belegondoltam, hogy tulajdonképpen akkor miattam halt meg...Ettől mindig lelki ismeretfurdalásom lett. Miért kellett miattam meghalnia?! Ha most itt lenne, ő legalább megértene. Neki mindent elmondhatnék. Lassan álomba sírtam magam, de már nem csak apa nője miatt, hanem anya miatt is.
Reggel apa ébresztett. Mint mindig. Csak most annyi különbséggel, hogy nem szólt előtte az ébresztő. Ránéztem az órámra. Még csak fél hét! Mit akarhat ilyenkor?
Kinéztem az ablakon. A mai nap melegnek ígérkezett, ezért egy rövid farmernadrágot és egy rózsaszín rövid ujjú pólót vettem fel egy balettcipővel. Kócos hajam megfésültem és hagytam, hogy vállamra omoljon. Mikor kész voltam felkaptam táskám és lementem. Apám mosolyogva várt...mellette az a nő.
-De jól nézel ki, Rene...Nessie! -mondta integetve Alice.
-Mit keres ő még mindig itt? - kérdeztem a nő felé bökve.
-Ő Alice. Van egy fontos közölnivalónk veled. - mondta és rám mosolygott bátorítóan. Hülye szívem...ne dobogj már ennyire ettől a mosolytól! Az apám épp most akarja közölni, hogy talált egy nőt magának én meg majd elájulok a jelenlététől.
-Óhh...értem. - mondtam a szemeimet forgatva, bár még mindig szaporán dobogó szívvel. Alice erre elmosolyodott.- Ne fáradjatok ezzel.
Azzal kirohantam a házból egyenesen a suliba.
A parkolóban, a szokásos padon vártam a barátaimra. A telefonon zenét hallgattam, s közben sokszor ki kellett nyomnom apám hívását. Minden nyugodt volt, még senki sem volt a suliban, csak egy kis szúrós szagot éreztem. Hirtelen valaki kivette a fülemből a fülhallgató egyik részét. Ijedten fordultam hátra.
-Szia Vanessa. Miért vagy szomorú? - kérdezte.
-Szia Matt. Ááá...lényegtelen. - mondtam szaporán véve a levegőt.
-Rendben, nem muszáj elmondanod, de ha el akarod, csak nyugodtan. - mondta halványan mosolyogva, és egészen közel jött hozzám.
-Csak annyi, hogy mivel az anyukám meghalt, mikor születtem, az apám most egy csajjal állított haza. Jobban mondva a csaj állított be az erkélyemre, csak aztán ment oda apához. Közben azt mondta, hogy ő a nagynénim és valami kotyvalékról beszélt. Szerintem egy...egy nem is tudom mi. Olyan túl tökéletes. De ha apámnak ez kell.... - mondtam könnyeimmel és szédülésemmel küszködve. Ekkor hirtelen távolabb hajolt tőlem.
-Mit értesz az alatt, hogy túl tökéletes? -kérdezte gyanakvó fejjel. Ezt meg mire véljem? Ő is leakar arra a kis cafkára cserélni???
-Gyönyörű alak, sápadt bőr, tökéletes haj, barna csillogó szem és csilingelő hang. De mi ez a hirtelen komolyság? Csak nem érdekel a csaj? - kérdeztem összehúzott szemmel.
-Nem, nem az esetem... - mondta flegmán és ismét közel hajolt hozzám. - Most pedig nyugodj meg, az apukád biztos rájön, hogy nem illik hozzá, ha eddig nem tűnt fel neki. - próbált megnyugtatni, de nem sok sikerrel, mert mikor közelebb hajolt hozzám, még jobban vert a szívem.
Még egy-két centi és...
-Szia Nessie! - mondta hirtelen Daniel a hátunk mögött.
-A francba... - morogtam magam elé és elfordítottam a fejem, mire Matt felkuncogott.
Mindenki ott állt a barátaim közül és kíváncsi fejjel méregettek.
-Sziasztok . - morogtam még mindig.
-Bemutatnál a... - kérdezte Bree.
-Persze. Mindenki, Ő itt Matt. Matt, Ők itt Thom, Daniel, Erik és Bree. Ja, és Ashley. - ekkor tűnt fel, hogy Erik és Bree egymáshoz nagyon közel állnak. Egy alig látható kacsintást küldtem barátnőm felé.
-Sziasztok. - köszönt illedelmesen Matt.
-Szia... - sziszegte Daniel, mire Ashley is ideges lett.
-Azt hiszem, jobb ha most megyünk, Daniel. - mondta és elhúzta magával a még mindig fortyogó Danielt. Ki tudja mi baja van...
-Én is megyek. - szólt Thom, azzal már el is fordult és ment a termek felé.
-Nessie, jössz? - kérdezte Bree, de láttam, hogy illedelmességből tette. Egyedül akart lenni Erikkel.
-Nem, majd mindjárt megyek. Menjetek csak. - mondtam mosolyogva. Már csak ketten maradtunk.
-Mi lesz az első órád? - kérdezte Matt.
-Aaangol. Vagyis azt hiszem. - mondtam, remélve, hogy jót mondok, mert még mindig szédültem.
-Nekem is. Gyere menjünk együtt. - mondta felhúzva a padról.
Elindultunk a terem felé és leültünk egymás mellé. Bree és Erik előttünk ültek, Thom pedig Elizabethtel ült elől. Dannek és Ashleynek matekja volt.
Az órán inkább Mattre figyeltem, mint a tanárra. Ő is engem nézett. Az óra vége felé halkan megszólalt:
-Jól áll neked a rózsaszín. - jegyezte meg mosolyogva.
-Köszi. - mondtam és elvörösödtem. Mért vörösödök el folyton? Ez valami szokás a családomban vagy mi? Áh nem. Apa sosem pirul el, vagy ha igen, nem látszik bőrének barnaságától...Lehet, hogy az anyukámtól örököltem. Bár kitudja...Ezt még valaki megkeserüli. - határoztam el magamban.
Matt egész nap elkísért minden órámra, ebédnél pedig mellém ült, a többiek mellettünk.
-Ti is hallottátok? - kérdeztem, mert egy jajdulást hallottam.
-Miről beszélsz, Nessie? - kérdezte Bree.
-Valaki feljajdult a összekötő folyosón. - mondtam.
-Biztos csak képzelődtél. Itt nem lehet hallani csak a menza zaját. - mondta Erik.
-Lehet...Mi ez a jó illat? - összefutott a nyál a számban. De fura nyál...
-Ha neked ez jó. - nyávogta fanyarul a kajájára mutatva Ashley.
-Nem arra értem. Ez egészen más. Olyan jó illata van....Van valakinél egy kis víz? Nagyon száraz a torkom. - mondtam krákogva.
-Nessie, szerintem most haza kellene menned. Majd otthon eszel. - mondta aggodalmas kifejezéssel Matt.
-Lehet...Megyek. - mondtam.
-Elkísérlek. - Daniel félrenyelt. - Ilyen állapotban nem mehetsz egyedül. Úgy nézel ki mint aki most rögtön felrúgna mindent, hogy kijusson innen. - Hmm...de jól tudta. Legszívesebben kimentem volna az összekötő folyosóra. Már nem láttam és nem hallottam semmit. Agyamat köd borította.
Hirtelen a parkolóban találtam magam. Matt a kezemet fogva húzott a hazavezető út felé. Nagy nehezen elengedtem a kezét, és a földre rogytam.
-Nessie! Nessie, mit csinálsz? Hahóó! - hajolt le hozzám a földre Matt, de én zokogni kezdtem. Minden olyan zavaros volt. Nem tudtam mi történt velem.
Matt az ajkával közelített felém, mire én ellöktem magamtól fél méterre.
-Bocsáss meg, nem akartam... - kezdett mentegetőzni, de nem érdekelt.
Közelebb húztam magamhoz és ajkaimat odaszorítottam az övéihez. Először csak félénken csókolt vissza, de aztán észrevette, hogy nem bánom, egyre követelőzőbben csókolt. Ez kellett most nekem. Egy ember aki megért, és szeret.
-Nessie... - hallottam egy elhaló hangot a hátam mögül.
2010. április 15., csütörtök
2.Fejezet ~Ismerős ismeretlen~
2.Fejezet
~Ismerős ismeretlen~
- Matt vagyok. Matt Timson.- mondta mosolyogva és kezet rázott velem.
Matt...-ismételgettem magamban az imént hallottakat. Milyen szép neve van.
-A te neved szabad megtudnom? -kérdezte és leült mellém. Valami nagyon szúrta az orrom, de most nem foglalkoztam vele.
-Ööö...persze..Vanessa Wolfe. Izééé, hát vagyis Nessie. -huhh, ezt jól megmondtam. Ekkor forróság öntötte el az arcom. Most biztos paradicsomvörös vagyok.
-Nessie. Mért ülsz itt ilyenkor? -kérdezte Matt.
-Kiküldtek...-mondtam lesütött szemmel.
-Hogy-hogy? Nehéz ezt gondolni rólad. Nem úgy nézel ki mint aki bármi rosszat is el tudna követni. -beletúrt sötétszínű hajába. De édeees...
-Azt mondtam Mr. Gibbonsnak, hogy uncsi az órája...-mondtam neki. Matt felnevetett.
-Legalább valaki végre elmondta neki azt igazat. -mondta még mindig kuncogva.
Erre már én is elmosolyodtam. Még mindig éreztem a szúrós szagot.
-És te, hogy kerültél ide? -kérdeztem, de ő elkapta tekintetét felőlem. Hazudik vagy mi?
-Nem tudtam bejönni az első órára. Elaludtam reggel. -magyarázta meg és elmosolyodott. De min?
-Eddig is ide jártál? -érdeklődtem. -Mert még nem láttalak...-hupsz. Megint elvörösödtem.
-Nem, csak most jöttem ide. Ide kellett jönnöm. -mondta, kihangsúlyozva a kell szót.
-Mit jelent az, hogy kell? -kérdeztem, s megszólalt a kicsengő.
-Bocs, most mennem kell. Majd még látlak. Szia Vanessa. -azzal eltűnt. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan megjelent, ráadásul a teljes nevemen szólított.
-Kit nézel? -kérdezte hirtelen valaki mögöttem, mire én felugrottam.
-Jajj, Bree muszáj halálra ijesztened? -visítottam ijedtemben.
-Bocsi. Az órán történtek miatt is. De kit is néztél az előbb?-kíváncsiskodott tovább.
-Óh, csak egy új ismerősöm .-haboztam.
-Na ki vele! -faggatózott tovább mosolyogva.
-Mattnek hívják .Most jött a sulinkba. De csak beszélgettünk arról, hogy hogyan kerültünk ide óra közben és hirtelen eltűnt. -panaszoltam barátnőmnek.
-Ááá...erről jut eszembe az órai beszélgetésünk. Mi mostanában olyan fura? -jajj már megint itt tartunk.
-Háát...nem is tudom, hogy mondjam el...olyan zavarba ejtő...
-Na álljunk csak meg Vanessa Wolfe! Hagyd abba a köntörfalazást, mert elvileg legjobb barátnők vagyunk.- hadarta egy szuszra.
-Csak annyi, hogy asszem szeretem az apám.- mondtam idegesen a pofájába.
-Miii???? - kérdezte döbbent arccal Bree.
-Nem tudom, minden olyan fura de magától értetődő is. Ha meglátom, vagy közel van hozzám gyorsabban ver a szívem és a pillangók is repdesnek a hasamban. De ugyanakkor olyan természetes, ahogy mondtam magától értetődő dolog nekem, hogy így érzek.- kimondtam. Végre kimondtam.
-Huhh...és Jacob bácsi tudja? - kérdezte még mindig döbbenten.
-Nanáá, mert rögtön elmondom neki, hogy aztán bezárasson valami diliházba. Gondolj bele milyen lenne neki, ha tudná, hogy a saját tulajdon lányának tetszik. - mondtam szarkasztikusan.
-Szerintem el kellene mondanod neki.
-Inkább nem. Nekem inkább valami velem egykorú sráccal kéne összejönnöm, aki nem az apám. Mondjuk Matt...-mondtam álmodozva.
-Akkor most belé is szerelmes vagy? - kérdezte összezavarodva B.
-Nem, az teljesen más. Különös érzéseim vannak vele, de nem olyan mint amit apa iránt érzek.
-Én még mindig azt javaslom, hogy mond el Jacob bácsinak.
Közben beértünk a következő órára. Unalmasan telt el a nap további része. Az összes órán majd' elaludtam. Épp indulni akartam haza, mikor leejtettem a lakáskulcsom. Épp felvettem mikor egy meleg kéz fogta meg a kezem.
-Szia Vanessa. - mondta Matt.
-Szia. Muszáj a teljes nevemen szólítanod? - kérdeztem keservesen.
-Igen. - felelte vigyorogva. - Csak azt akartam megkérdezni, hogy haza kisérhetlek-e?
Haza akar kísérni? De édes...
-Persze, nagyon örülnék neki. - mondtam.
Azzal elindultunk a házunk felé.
Már majdnem megérkeztünk, mikor megszólalt.
-Hogy lehet ilyen távol lakni? -kérdezte megjátszott fáradtsággal.
-Könnyen. -válaszoltam mosolyogva.
Az ajtónk elé érve elővettem a kulcsaim és kinyitottam.
-Hát akkor majd holnap látlak .-mondta Matt.
-Aha. Szia. -válaszoltam, bár kissé szomorú voltam, hogy nem marad.
-Szia! -köszönt és elindult a házuk felé .Tényleg, honnan tudta, hogy merre lakok? Ezt majd meg kell kérdeznem tőle.
A nap további részében megcsináltam a házit és vártam apát. De mikor az utolsó példát csináltam, megszólalt a telefon és felvettem.
-Halló? Wolfe lakás. -szóltam bele.
A telefon néma volt.
-Van ott valaki? HAHÓÓ! -szóltam bele újra és újra, de csak a telefon zúgását hallottam. Lecsaptam és épp igyekeztem vissza a matekpéldákhoz, mikor újra megszólalt. Most már dühösen vettem fel.
-Halló? -kérdeztem mérgesen.
-Húú valaki de mérges. -hallottam apa hangját.
-Apa, te vagy az? -mondtam boldogan.
-Igen Nessiem, csak azért hívlak, hogy megmondjam ma este csak 11 körül érek haza szóval nem muszáj megvárnod. Most mennem kell, szia! -mondta azzal letette a telefont.
-Szia. -mondtam szomorúan.
Felmentem a szobámba, és a pizsamámba bújva elterültem az ágyon. Bár meg akartam várni apát, mély álomba kerültem. Apáról és Mattről szólt. Először Matt kérdezte meg, hogy hazakísérhet-e. De később Matt átváltozott egy *nemtudommivé* majd apává. Hirtelen zajra ébredtem. Felugrottam, és kinéztem az erkélyre. Meg mernék esküdni, hogy ott volt valaki. Ránéztem a faliórámra. Még csak fél 11 volt, nem lehet apa. Kimentem és ekkor a különös személy rám mosolygott.
-Szija Nessie. -mondta az illető.
Ijedtemben nem tudtam mit mondani.
-Valami baj van? -kérdezte az illető aggódó fejjel. Nagy nehezen összeszedtem a hangom.
-K-ki maga? -kérdeztem elhaló hangon.
~Ismerős ismeretlen~
- Matt vagyok. Matt Timson.- mondta mosolyogva és kezet rázott velem.
Matt...-ismételgettem magamban az imént hallottakat. Milyen szép neve van.
-A te neved szabad megtudnom? -kérdezte és leült mellém. Valami nagyon szúrta az orrom, de most nem foglalkoztam vele.
-Ööö...persze..Vanessa Wolfe. Izééé, hát vagyis Nessie. -huhh, ezt jól megmondtam. Ekkor forróság öntötte el az arcom. Most biztos paradicsomvörös vagyok.
-Nessie. Mért ülsz itt ilyenkor? -kérdezte Matt.
-Kiküldtek...-mondtam lesütött szemmel.
-Hogy-hogy? Nehéz ezt gondolni rólad. Nem úgy nézel ki mint aki bármi rosszat is el tudna követni. -beletúrt sötétszínű hajába. De édeees...
-Azt mondtam Mr. Gibbonsnak, hogy uncsi az órája...-mondtam neki. Matt felnevetett.
-Legalább valaki végre elmondta neki azt igazat. -mondta még mindig kuncogva.
Erre már én is elmosolyodtam. Még mindig éreztem a szúrós szagot.
-És te, hogy kerültél ide? -kérdeztem, de ő elkapta tekintetét felőlem. Hazudik vagy mi?
-Nem tudtam bejönni az első órára. Elaludtam reggel. -magyarázta meg és elmosolyodott. De min?
-Eddig is ide jártál? -érdeklődtem. -Mert még nem láttalak...-hupsz. Megint elvörösödtem.
-Nem, csak most jöttem ide. Ide kellett jönnöm. -mondta, kihangsúlyozva a kell szót.
-Mit jelent az, hogy kell? -kérdeztem, s megszólalt a kicsengő.
-Bocs, most mennem kell. Majd még látlak. Szia Vanessa. -azzal eltűnt. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan megjelent, ráadásul a teljes nevemen szólított.
-Kit nézel? -kérdezte hirtelen valaki mögöttem, mire én felugrottam.
-Jajj, Bree muszáj halálra ijesztened? -visítottam ijedtemben.
-Bocsi. Az órán történtek miatt is. De kit is néztél az előbb?-kíváncsiskodott tovább.
-Óh, csak egy új ismerősöm .-haboztam.
-Na ki vele! -faggatózott tovább mosolyogva.
-Mattnek hívják .Most jött a sulinkba. De csak beszélgettünk arról, hogy hogyan kerültünk ide óra közben és hirtelen eltűnt. -panaszoltam barátnőmnek.
-Ááá...erről jut eszembe az órai beszélgetésünk. Mi mostanában olyan fura? -jajj már megint itt tartunk.
-Háát...nem is tudom, hogy mondjam el...olyan zavarba ejtő...
-Na álljunk csak meg Vanessa Wolfe! Hagyd abba a köntörfalazást, mert elvileg legjobb barátnők vagyunk.- hadarta egy szuszra.
-Csak annyi, hogy asszem szeretem az apám.- mondtam idegesen a pofájába.
-Miii???? - kérdezte döbbent arccal Bree.
-Nem tudom, minden olyan fura de magától értetődő is. Ha meglátom, vagy közel van hozzám gyorsabban ver a szívem és a pillangók is repdesnek a hasamban. De ugyanakkor olyan természetes, ahogy mondtam magától értetődő dolog nekem, hogy így érzek.- kimondtam. Végre kimondtam.
-Huhh...és Jacob bácsi tudja? - kérdezte még mindig döbbenten.
-Nanáá, mert rögtön elmondom neki, hogy aztán bezárasson valami diliházba. Gondolj bele milyen lenne neki, ha tudná, hogy a saját tulajdon lányának tetszik. - mondtam szarkasztikusan.
-Szerintem el kellene mondanod neki.
-Inkább nem. Nekem inkább valami velem egykorú sráccal kéne összejönnöm, aki nem az apám. Mondjuk Matt...-mondtam álmodozva.
-Akkor most belé is szerelmes vagy? - kérdezte összezavarodva B.
-Nem, az teljesen más. Különös érzéseim vannak vele, de nem olyan mint amit apa iránt érzek.
-Én még mindig azt javaslom, hogy mond el Jacob bácsinak.
Közben beértünk a következő órára. Unalmasan telt el a nap további része. Az összes órán majd' elaludtam. Épp indulni akartam haza, mikor leejtettem a lakáskulcsom. Épp felvettem mikor egy meleg kéz fogta meg a kezem.
-Szia Vanessa. - mondta Matt.
-Szia. Muszáj a teljes nevemen szólítanod? - kérdeztem keservesen.
-Igen. - felelte vigyorogva. - Csak azt akartam megkérdezni, hogy haza kisérhetlek-e?
Haza akar kísérni? De édes...
-Persze, nagyon örülnék neki. - mondtam.
Azzal elindultunk a házunk felé.
Már majdnem megérkeztünk, mikor megszólalt.
-Hogy lehet ilyen távol lakni? -kérdezte megjátszott fáradtsággal.
-Könnyen. -válaszoltam mosolyogva.
Az ajtónk elé érve elővettem a kulcsaim és kinyitottam.
-Hát akkor majd holnap látlak .-mondta Matt.
-Aha. Szia. -válaszoltam, bár kissé szomorú voltam, hogy nem marad.
-Szia! -köszönt és elindult a házuk felé .Tényleg, honnan tudta, hogy merre lakok? Ezt majd meg kell kérdeznem tőle.
A nap további részében megcsináltam a házit és vártam apát. De mikor az utolsó példát csináltam, megszólalt a telefon és felvettem.
-Halló? Wolfe lakás. -szóltam bele.
A telefon néma volt.
-Van ott valaki? HAHÓÓ! -szóltam bele újra és újra, de csak a telefon zúgását hallottam. Lecsaptam és épp igyekeztem vissza a matekpéldákhoz, mikor újra megszólalt. Most már dühösen vettem fel.
-Halló? -kérdeztem mérgesen.
-Húú valaki de mérges. -hallottam apa hangját.
-Apa, te vagy az? -mondtam boldogan.
-Igen Nessiem, csak azért hívlak, hogy megmondjam ma este csak 11 körül érek haza szóval nem muszáj megvárnod. Most mennem kell, szia! -mondta azzal letette a telefont.
-Szia. -mondtam szomorúan.
Felmentem a szobámba, és a pizsamámba bújva elterültem az ágyon. Bár meg akartam várni apát, mély álomba kerültem. Apáról és Mattről szólt. Először Matt kérdezte meg, hogy hazakísérhet-e. De később Matt átváltozott egy *nemtudommivé* majd apává. Hirtelen zajra ébredtem. Felugrottam, és kinéztem az erkélyre. Meg mernék esküdni, hogy ott volt valaki. Ránéztem a faliórámra. Még csak fél 11 volt, nem lehet apa. Kimentem és ekkor a különös személy rám mosolygott.
-Szija Nessie. -mondta az illető.
Ijedtemben nem tudtam mit mondani.
-Valami baj van? -kérdezte az illető aggódó fejjel. Nagy nehezen összeszedtem a hangom.
-K-ki maga? -kérdeztem elhaló hangon.
2010. április 13., kedd
1.Fejezet ~Új élet~
1.Fejezet
~Új élet~
Farkas énem majdnem túluralkodott rajtam. Itt álltam a Volturi előtt egy csomó vámpírral körülvéve, hogy megvédjem bevésődésem tárgyát. Bella átadta nekem Nessiet egy hátizsákkal. Levettem a hátáról. Nem volt nehéz, bár nem tudtam mi van benne, de azért be voltam avatva Bella tervébe. Kissé elmerengtem Renesmee arcán. Mint mindig, most is teljesen elkápráztatott kinézete. Göndör fürtjei lágyan omlottak vállára. Csak a szemét nem láttam, mert aludt…
-Jake, fuss! - kiáltott valaki.
Mikor megértettem a szavak jelentését őrült iramba kezdtem. Minden utamba kerülő dolgot elsöpörtem, csak a kezemben lapuló kislányra gondoltam. A fák csak úgy suhogtak el mellettünk. Épp eldöntöttem, hogy mikor már biztos távolban leszek, megnézem mi van a táskában, mire falkám tagjainak gondolatai kezdtek eltűnni a fejemből. Ekkor már biztos voltam: vesztettünk. Mindenkinek vége, csak mi menekültünk meg. Néhány farkas fejében még láttam Caius gonosz tekintetét, ebből arra következtettem, hogy az a vérszívó vette el érzékszerveik. Hirtelen sötétség lett, már csak az én gondolataim hallottam és Nessie nyugodt szuszogását. Még futottam egy-két órát, mire úgy éreztem megállhatok. Visszaváltoztam, addig letettem egy picit Renesmeet egy kisebb sziklára. Mire visszaértem ő már ébren volt. Mosolyogva várt, Ő nem tudta, mi történt. Ekkor minden megszűnt számomra, csak az angyali arcot láttam. Visszamosolyogtam rá, Ő pedig felkacagott. Kinyitottam a táskát. Két hamis születési kivonat, két hamis útlevél és egy hamis jogsi. Megnéztem a rajtuk álló neveket. Vanessza és Jacob WOLFE… Csak ezt ne. Most komolyan? Muszáj pont Wolfe vezetéknevet kapnom??? Bella ezt egyszer még meg fogja…Ekkor jutott eszembe. Már biztos elvesztették a csatát, ha meg nem, akkor biztos elfogják, mert már nincsenek farkasok. Gondolatmenetem közben Nessie egy fehér lapot vett ki a táskából.
-Elkérhetem?- kérleltem.
-Mit kapok csejébe? – mosolygott rám.
-Megígérem, hogy veszek neked csokit.- mondtam, s közben felemeltem jobb kezem, bal kezem pedig a szívemre raktam.
-Hááty….-ekkor odaszorította kicsike kezét az arcomhoz és lepergetett előttem pár képet.
Csoki helyett vadászni akart. Valahogy át kell majd szoktatnom az emberi ételre, hogy ne emlékezzen ezekre a dolgokra. Sokkal jobb lesz neki.
-Csoki.- mondtam neki és ezzel lezártnak tekintettem az ügyet.
-Rendjben. -mondta kissé szomorúan és átadta a papírt.
Nagy nyomtatott betűkkel ez állt rajta: RIO. Ez mit jelenthet? Azt akarja Bella, hogy Rióban éljünk? Na azt már nem. Elég, hogy már így is Wolfe névvel kell élnem. Körülnéztem. Olyan reggel 6 lehet, s a távolban meghallottam egy reggeli TV műsort:
-Jó reggelt Tampa!
Jól jön ilyenkor a hallásom. Amúgy Tampa nekem jó. Ebbe legalább mi döntünk Nessievel.
-Nessie, jó lesz ha Tampában élünk? -kérdeztem.
-Jóó. De a többijek hol vanjak? -na ettől féltem, hogy megkérdezi. Csak nem mondhatom Neki azt, hogy: mind meghaltak, de nyugi majd én vigyázok rád.
-Háát..Ők most már máshol élnek. Ketten fogunk élni és én leszek a…az…apukád. -ebbe még belegondolni is rossz. Ha nagyobb lesz mit mondok neki? Sok fiú lesz akiknek tetszeni fog. Elbírom majd engedni? Ha Neki így lesz jobb, akkor természetesen.
-Ooo-ké, Dzék apa. -mondta nevetve, és úgy ejtette ki az okét mintha két külön szót mondott volna. Ez nehéz lesz. -gondoltam.
Aznap vettünk egy kis házat a táskában lévő pénzből és berendezkedtünk. Bár nem ment olyan gyorsan, mint ahogy ment volna Alicenek, de kész lettünk. Nessie szobájában volt egy kis, rózsaszín ágyneműs ágy, egy ruhásszekrény és pár játék. Nekem csak egy nagy franciaágyam volt (hogy elférjek rajta), és egy éjjeli szekrény. Majd berendezkedünk idővel. Carlise azt mondta még régen, hogyha Nessie több emberi dolgot tesz, akkor rendes tempóban fejlődik, úgyhogy szerintem áttérünk az emberi kajára… Plusz el kell mennem dolgozni, mert nem fog örökké kitartani a Cullen pénz. Folyamatosan bővült a lista a fejemben. Van még pár dolgunk…
Már épp aludni készültem, mikor apró kopogásokat hallottam új szobám ajtaján.
-Szabad. -szóltam ki.
Ekkor benyitott az én kis Nessiem, kérlelő tekintettel.
-Aludhatok veled, apa? -mondta kérlelőn, de egy kissé meglepett, hogy apának szólított.
-Persze. -válaszoltam neki és egy barackot nyomtam kicsike fejére.
15 évvel később
*Nessie szemszög*
Különös érzelmek
Épp egy erdőbeli álmom volt mikor megszólalt az ébresztőm. Álmosan kikapcsoltam és visszadőltem. Tudtam, mi következik. 1…2…3 számoltam magamban, s ekkor benyitott apa.
-Nessie! Elkésel a suliból! -szólt rám. Felnéztem rá. Elakadt a légzésem. Remélem nem vette észre…Mostanában mindig ez van ha ránézek. Olyan fura minden. Kiskoromból nem emlékszek csak arra, hogy apával berendezkedtünk itt és apa biztonsági őrként kezdett dolgozni.15 év alatt csak annyi változott, hogy máshogy nézek rá. Azt, hogy hogyan azt nem tudom, csak máshogy. Azért elég gáz, hogy nem kapok levegőt apám mosolyától…CIKI.
-Rendbeeen. -válaszoltam még mindig kómásan. Apa kiment én meg felkeltem és belenéztem a tükrömbe.
-Mint egy élőhalott…-suttogtam magam elé. Beletúrtam a hajamba és elindultam a fürdőszobába. Gyorsan megmostam a fogam, átöltöztem és megfésülködtem. Lefelé menet apa odaszólt nekem:
-Reggeli nélkül mész el? Nem lesz valami bajod?- már megint ez az örökös aggódás…Néha már idegesítő.
-Igen. Nem vagyok éhes. -mondtam neki és már mentem volna ki mire még egyszer szólt nekem.
-Hé, már nem is köszönsz nekem? Amúgy ne vigyelek el? -kérdezte kissé sértődötten.
-Bocsi elfelejtettem. Ma inkább gyalog megyek. Szia.- mondtam neki és nyomtam egy puszit az arcára. Forróság öntött el. Szerintem váratlanul érte, hogy megpusziltam, mert hirtelen megfeszült és megfogta az asztal szélét.
-Sziia.- szűrte ki fogai között, és mosolyt erőltetett arcára. Csak tudnám ilyenkor mi baja, van. Meg azt is, hogy nekem mi bajom van…
Elindultam az ajtó felé, de meggondoltam magam, mikor megláttam, hogy hideg van. Az ilyen napok is ritkák ampában…
-Mégiscsak elvihetnél. -mondtam apának.
-Rendben. -mondta és egy hatalmas mosoly terült szét arcán.
Egy perccel később már apa Renault Meganjában ültünk a suli felé tartva. Egész úton nem szóltunk egymáshoz,csak néztem és néha ő is rám pillantott.
-Na, megérkeztünk. Szia Nessiem, vigyázz magadra. Tényleg, nem kellene egy kabát? -kérdezte aggódva.
-Nem köszi, tudod, hogy sose fázom, bár nem tudom miért. -csak képzelődtem, vagy erre tényleg elmosolyodott -Szia. Délután hazasétálok.- köszöntem neki mire ő megpuszilta a homlokom. A hirtelen szédülés miatt kászálódtam a kocsiból és boldogan elindultam barátaim felé.
Egy padnál ültek mindannyian. Chad, Bree, Erik, Daniel és *bár nem sorolhatom ide, mert csak Daniel miatt ült itt* Ashley. Bree észrevett és integetni kezdett nekem. Erre mind felém fordultak és mosolyogva várták, hogy odaérjek. Leültem Chad és Bree mellé, mert még volt 10 perc becsengetésig.
-Minek köszönhető ez a mosoly? -kérdezte a fülembe súgva felém pillantva Bree. Tényleg mosolyogtam? Fel se tűnt…
-Semminek. -titkolóztam bár én se tudtam annak okát. Lehet, hogy a kocsiban történte…Áá ilyen hülyeséget, hogy emiatt.
- Na…A legjobb barátnőd csak átlát rajtad.- nyaggatott.
-Hát..Lehet, hogy majd elmondom, bár még én se tudom beazonosítani boldogságom okát. -súgtam fülébe, erre hülye szavaim miatt mindketten nevetésben törtünk ki. Mindenki felénk fordult.
-Elmondjátok nekünk is ezt a vicces dolgot, Ness?- nézett rám Chad.
-Semmi különös. -vágtuk rá egyszerre.
-Naaaa. -kérlelte Breet Erik. Barátnőm rögtön elvörösödött és lesütötte a szemét. Láttam, hogy nehezen bír beszélni, ezért kisegítettem.
-Nem mondjuk el. -mondtam incselkedve. Bree gyorsan eltátogott felém egy *köszi*-t, mire én rámosolyogtam.
-Ha nem hát nem. Hagyjuk, hogy értelmetlen dolgokon röhögjenek a ikrek.- mondta gúnyos hangon Ashley. Az épp Ashley mögé érkező Thom mikor meghallotta "Miss. Énmidennéljobbésszebbvagyok" nyávogó hangját, *blablabla*-kat tátogott a levegőben. Mindenki nevetett kivéve, csak Ashley nézett értetlenkedve ránk. Aztán megbökte Danielt, aki megpróbálta inkább elfojtani röhögését. Körbenéztem. Már csak mi ültünk kint, mindenki ment az órájára. Nekünk is mennünk kellene a bioszra…
-Azt hiszem, ha most nem megyünk, akkor Mr. Neandervölgyi beír igazolatlannak. -szólalt meg Bree Eriknek, Chadnak és nekem. Már megint ugyanarra gondoltunk. Nem csoda, hogy ikreknek hív minket az egész suli.
-Igaz. Menjünk.- szólalt meg Erik. Azzal mind a négyen felálltunk és elindultunk a terem felé. Ashleynek nyelvtanórája volt, ő Thommal ment az 5-ös terem felé.
-Várjatok meg! -mondta Daniel, hátranéztünk s ő közben sietve jött felénk. Ekkor minden gyorsan történt, de nekem nem volt bajom a gyorsasággal. Dan megbukott egy kis gödörben, elesett és táskája felém repült. Én szimplán reflexből kaptam el, de én is megbotlottal a hirtelen súlytól Chad lábában, s zuhantam az akkor feltápászkodó Daniel felé. Ő még pont időben kapott el s elvette a táskáját a kezemből.
-Köszönöm. -lehelte felém, öt centire arcomtól.
-Szívesen. -súgtam vissza. Még mindig mosolyogtam. Lehet, hogy azért mosolygok reggel óta mert a kocsiban… Chad hirtelen megköszörülte a torkát.
-Öhm…Megyünk már? -kérdezte.
-Ömm…Persze.- válaszolt Daniel. Csak képzelődtem vagy tényleg zavarban volt? Tovább mentünk a terem felé. Breevel hátra maradtunk. Meglökte a könyököm.
-Ez meg mi volt? -súgta nekem.
-Mi?- értetlenkedtem.
-Hát ez, Dannel.- mondta.
-Nem értem miről beszélsz.- továbbra sem tudtam mire céloz.
-Nem jó ötlet Ashley kiszemeltjével flörtölni, ráadásul láttad Chad reakcióját? Szerintem még lehet ebből valami. Bárcsak mi is így lennénk Erikkel…
-Te meg miről beszélsz?Nem miatta vagyok boldog.. -hupsz. Elszóltam magam.
-Na mond már el mitől vagy ilyen boldog?- kérlelt tovább barátnőm. Közben bejutottunk a terembe és még mielőtt Daniel megkérdezhette volna, leültem Bree mellé és folytattam a beszélgetést.
-Hát nem is tudom…Mostanában olyan fura érzéseket vált ki belőlem ha…
-Na?
-Nem is tudom-haboztam.
-Mond már!- mondta kissé túl hangosan, és mindenki ránk nézett.
-Miss. Wolfe és Taurner, megosztanák velünk is ezt a fontos dolgot? -kérdezte Mr. Gibbons.
Mindketten paradicsom vörösek lettünk, az osztály kíváncsi fejjel nézett ránk. Chadre néztem, ő bátorítóan mosolygott. Összeszedtem a hangom.
-Nem érdekes, Mr. Neanderv..izé Gibbons. -mondtam az ajkamat harapdálva.
-Minden bizonnyal érdekesebb az órámnál.
-Annál mi nem érdekesebb? -gondoltam magamban.
-TESSSÉK????? -vonta fel szemöldökét kiabálva Mr. Gibbons.
- Csak nem…?-kérdeztem halkan Breet.
- De. Kimondtad hangosan. -suttogta szemlesütve.
- Öö…Elnézést…Nem akartam…
- MOST AZONNAL KI INENN! Igazolatlant kap! Az biztos izgalmasabb, mint az órám!- ordította mire én tovább vörösödve kimentem.
Most várhatom meg az óra végét. Mit csinálok én addig? Leültem egy padra és unottan néztem magam elé. A mai nap nagyon fura volt. A kocsiban. Apa eddig is adott nekem puszit de ma nagyon érdekes érzés öntött el ajkainak érintésétől. Megbuggyantam? Kezdek megőrülni? Csak 15 vagyok és amúgy is az apámról álmodozok…
-Hello. Min gondolkozol? –kérdezte tőlem egy fiú hang, merengésemből felébresztve.
-Azon, hogy mi a megfelelője annak, ha a gyereknek tetszik az apja. Kb. mint a pedofil, csak fordítva…-jézus milyen hülyeségeket mondok.
-Hát nem tudom. Apafil?- kérdezte a hang, mire felnéztem rá.
Megvizsgáltam arcát. Tökéletes vonásai voltak. Kék szemeibe néztem. Ekkor érzések áradata öntött el. Sok fura érzés. De egészen más mint a kocsiban. Mért hasonlítom össze a mostani érzéseimet azzal amit apa iránt „érzek”.Mit érzek iránta egyáltalán? Családi szeretet. (Vagy nem?) Tiszta apafil vagyok. Felkuncogtam az új szó gondolatára.
- Matt vagyok. Matt Timson.- mondta mosolyogva és kezet rázott velem…
~Új élet~
Farkas énem majdnem túluralkodott rajtam. Itt álltam a Volturi előtt egy csomó vámpírral körülvéve, hogy megvédjem bevésődésem tárgyát. Bella átadta nekem Nessiet egy hátizsákkal. Levettem a hátáról. Nem volt nehéz, bár nem tudtam mi van benne, de azért be voltam avatva Bella tervébe. Kissé elmerengtem Renesmee arcán. Mint mindig, most is teljesen elkápráztatott kinézete. Göndör fürtjei lágyan omlottak vállára. Csak a szemét nem láttam, mert aludt…
-Jake, fuss! - kiáltott valaki.
Mikor megértettem a szavak jelentését őrült iramba kezdtem. Minden utamba kerülő dolgot elsöpörtem, csak a kezemben lapuló kislányra gondoltam. A fák csak úgy suhogtak el mellettünk. Épp eldöntöttem, hogy mikor már biztos távolban leszek, megnézem mi van a táskában, mire falkám tagjainak gondolatai kezdtek eltűnni a fejemből. Ekkor már biztos voltam: vesztettünk. Mindenkinek vége, csak mi menekültünk meg. Néhány farkas fejében még láttam Caius gonosz tekintetét, ebből arra következtettem, hogy az a vérszívó vette el érzékszerveik. Hirtelen sötétség lett, már csak az én gondolataim hallottam és Nessie nyugodt szuszogását. Még futottam egy-két órát, mire úgy éreztem megállhatok. Visszaváltoztam, addig letettem egy picit Renesmeet egy kisebb sziklára. Mire visszaértem ő már ébren volt. Mosolyogva várt, Ő nem tudta, mi történt. Ekkor minden megszűnt számomra, csak az angyali arcot láttam. Visszamosolyogtam rá, Ő pedig felkacagott. Kinyitottam a táskát. Két hamis születési kivonat, két hamis útlevél és egy hamis jogsi. Megnéztem a rajtuk álló neveket. Vanessza és Jacob WOLFE… Csak ezt ne. Most komolyan? Muszáj pont Wolfe vezetéknevet kapnom??? Bella ezt egyszer még meg fogja…Ekkor jutott eszembe. Már biztos elvesztették a csatát, ha meg nem, akkor biztos elfogják, mert már nincsenek farkasok. Gondolatmenetem közben Nessie egy fehér lapot vett ki a táskából.
-Elkérhetem?- kérleltem.
-Mit kapok csejébe? – mosolygott rám.
-Megígérem, hogy veszek neked csokit.- mondtam, s közben felemeltem jobb kezem, bal kezem pedig a szívemre raktam.
-Hááty….-ekkor odaszorította kicsike kezét az arcomhoz és lepergetett előttem pár képet.
Csoki helyett vadászni akart. Valahogy át kell majd szoktatnom az emberi ételre, hogy ne emlékezzen ezekre a dolgokra. Sokkal jobb lesz neki.
-Csoki.- mondtam neki és ezzel lezártnak tekintettem az ügyet.
-Rendjben. -mondta kissé szomorúan és átadta a papírt.
Nagy nyomtatott betűkkel ez állt rajta: RIO. Ez mit jelenthet? Azt akarja Bella, hogy Rióban éljünk? Na azt már nem. Elég, hogy már így is Wolfe névvel kell élnem. Körülnéztem. Olyan reggel 6 lehet, s a távolban meghallottam egy reggeli TV műsort:
-Jó reggelt Tampa!
Jól jön ilyenkor a hallásom. Amúgy Tampa nekem jó. Ebbe legalább mi döntünk Nessievel.
-Nessie, jó lesz ha Tampában élünk? -kérdeztem.
-Jóó. De a többijek hol vanjak? -na ettől féltem, hogy megkérdezi. Csak nem mondhatom Neki azt, hogy: mind meghaltak, de nyugi majd én vigyázok rád.
-Háát..Ők most már máshol élnek. Ketten fogunk élni és én leszek a…az…apukád. -ebbe még belegondolni is rossz. Ha nagyobb lesz mit mondok neki? Sok fiú lesz akiknek tetszeni fog. Elbírom majd engedni? Ha Neki így lesz jobb, akkor természetesen.
-Ooo-ké, Dzék apa. -mondta nevetve, és úgy ejtette ki az okét mintha két külön szót mondott volna. Ez nehéz lesz. -gondoltam.
Aznap vettünk egy kis házat a táskában lévő pénzből és berendezkedtünk. Bár nem ment olyan gyorsan, mint ahogy ment volna Alicenek, de kész lettünk. Nessie szobájában volt egy kis, rózsaszín ágyneműs ágy, egy ruhásszekrény és pár játék. Nekem csak egy nagy franciaágyam volt (hogy elférjek rajta), és egy éjjeli szekrény. Majd berendezkedünk idővel. Carlise azt mondta még régen, hogyha Nessie több emberi dolgot tesz, akkor rendes tempóban fejlődik, úgyhogy szerintem áttérünk az emberi kajára… Plusz el kell mennem dolgozni, mert nem fog örökké kitartani a Cullen pénz. Folyamatosan bővült a lista a fejemben. Van még pár dolgunk…
Már épp aludni készültem, mikor apró kopogásokat hallottam új szobám ajtaján.
-Szabad. -szóltam ki.
Ekkor benyitott az én kis Nessiem, kérlelő tekintettel.
-Aludhatok veled, apa? -mondta kérlelőn, de egy kissé meglepett, hogy apának szólított.
-Persze. -válaszoltam neki és egy barackot nyomtam kicsike fejére.
15 évvel később
*Nessie szemszög*
Különös érzelmek
Épp egy erdőbeli álmom volt mikor megszólalt az ébresztőm. Álmosan kikapcsoltam és visszadőltem. Tudtam, mi következik. 1…2…3 számoltam magamban, s ekkor benyitott apa.
-Nessie! Elkésel a suliból! -szólt rám. Felnéztem rá. Elakadt a légzésem. Remélem nem vette észre…Mostanában mindig ez van ha ránézek. Olyan fura minden. Kiskoromból nem emlékszek csak arra, hogy apával berendezkedtünk itt és apa biztonsági őrként kezdett dolgozni.15 év alatt csak annyi változott, hogy máshogy nézek rá. Azt, hogy hogyan azt nem tudom, csak máshogy. Azért elég gáz, hogy nem kapok levegőt apám mosolyától…CIKI.
-Rendbeeen. -válaszoltam még mindig kómásan. Apa kiment én meg felkeltem és belenéztem a tükrömbe.
-Mint egy élőhalott…-suttogtam magam elé. Beletúrtam a hajamba és elindultam a fürdőszobába. Gyorsan megmostam a fogam, átöltöztem és megfésülködtem. Lefelé menet apa odaszólt nekem:
-Reggeli nélkül mész el? Nem lesz valami bajod?- már megint ez az örökös aggódás…Néha már idegesítő.
-Igen. Nem vagyok éhes. -mondtam neki és már mentem volna ki mire még egyszer szólt nekem.
-Hé, már nem is köszönsz nekem? Amúgy ne vigyelek el? -kérdezte kissé sértődötten.
-Bocsi elfelejtettem. Ma inkább gyalog megyek. Szia.- mondtam neki és nyomtam egy puszit az arcára. Forróság öntött el. Szerintem váratlanul érte, hogy megpusziltam, mert hirtelen megfeszült és megfogta az asztal szélét.
-Sziia.- szűrte ki fogai között, és mosolyt erőltetett arcára. Csak tudnám ilyenkor mi baja, van. Meg azt is, hogy nekem mi bajom van…
Elindultam az ajtó felé, de meggondoltam magam, mikor megláttam, hogy hideg van. Az ilyen napok is ritkák ampában…
-Mégiscsak elvihetnél. -mondtam apának.
-Rendben. -mondta és egy hatalmas mosoly terült szét arcán.
Egy perccel később már apa Renault Meganjában ültünk a suli felé tartva. Egész úton nem szóltunk egymáshoz,csak néztem és néha ő is rám pillantott.
-Na, megérkeztünk. Szia Nessiem, vigyázz magadra. Tényleg, nem kellene egy kabát? -kérdezte aggódva.
-Nem köszi, tudod, hogy sose fázom, bár nem tudom miért. -csak képzelődtem, vagy erre tényleg elmosolyodott -Szia. Délután hazasétálok.- köszöntem neki mire ő megpuszilta a homlokom. A hirtelen szédülés miatt kászálódtam a kocsiból és boldogan elindultam barátaim felé.
Egy padnál ültek mindannyian. Chad, Bree, Erik, Daniel és *bár nem sorolhatom ide, mert csak Daniel miatt ült itt* Ashley. Bree észrevett és integetni kezdett nekem. Erre mind felém fordultak és mosolyogva várták, hogy odaérjek. Leültem Chad és Bree mellé, mert még volt 10 perc becsengetésig.
-Minek köszönhető ez a mosoly? -kérdezte a fülembe súgva felém pillantva Bree. Tényleg mosolyogtam? Fel se tűnt…
-Semminek. -titkolóztam bár én se tudtam annak okát. Lehet, hogy a kocsiban történte…Áá ilyen hülyeséget, hogy emiatt.
- Na…A legjobb barátnőd csak átlát rajtad.- nyaggatott.
-Hát..Lehet, hogy majd elmondom, bár még én se tudom beazonosítani boldogságom okát. -súgtam fülébe, erre hülye szavaim miatt mindketten nevetésben törtünk ki. Mindenki felénk fordult.
-Elmondjátok nekünk is ezt a vicces dolgot, Ness?- nézett rám Chad.
-Semmi különös. -vágtuk rá egyszerre.
-Naaaa. -kérlelte Breet Erik. Barátnőm rögtön elvörösödött és lesütötte a szemét. Láttam, hogy nehezen bír beszélni, ezért kisegítettem.
-Nem mondjuk el. -mondtam incselkedve. Bree gyorsan eltátogott felém egy *köszi*-t, mire én rámosolyogtam.
-Ha nem hát nem. Hagyjuk, hogy értelmetlen dolgokon röhögjenek a ikrek.- mondta gúnyos hangon Ashley. Az épp Ashley mögé érkező Thom mikor meghallotta "Miss. Énmidennéljobbésszebbvagyok" nyávogó hangját, *blablabla*-kat tátogott a levegőben. Mindenki nevetett kivéve, csak Ashley nézett értetlenkedve ránk. Aztán megbökte Danielt, aki megpróbálta inkább elfojtani röhögését. Körbenéztem. Már csak mi ültünk kint, mindenki ment az órájára. Nekünk is mennünk kellene a bioszra…
-Azt hiszem, ha most nem megyünk, akkor Mr. Neandervölgyi beír igazolatlannak. -szólalt meg Bree Eriknek, Chadnak és nekem. Már megint ugyanarra gondoltunk. Nem csoda, hogy ikreknek hív minket az egész suli.
-Igaz. Menjünk.- szólalt meg Erik. Azzal mind a négyen felálltunk és elindultunk a terem felé. Ashleynek nyelvtanórája volt, ő Thommal ment az 5-ös terem felé.
-Várjatok meg! -mondta Daniel, hátranéztünk s ő közben sietve jött felénk. Ekkor minden gyorsan történt, de nekem nem volt bajom a gyorsasággal. Dan megbukott egy kis gödörben, elesett és táskája felém repült. Én szimplán reflexből kaptam el, de én is megbotlottal a hirtelen súlytól Chad lábában, s zuhantam az akkor feltápászkodó Daniel felé. Ő még pont időben kapott el s elvette a táskáját a kezemből.
-Köszönöm. -lehelte felém, öt centire arcomtól.
-Szívesen. -súgtam vissza. Még mindig mosolyogtam. Lehet, hogy azért mosolygok reggel óta mert a kocsiban… Chad hirtelen megköszörülte a torkát.
-Öhm…Megyünk már? -kérdezte.
-Ömm…Persze.- válaszolt Daniel. Csak képzelődtem vagy tényleg zavarban volt? Tovább mentünk a terem felé. Breevel hátra maradtunk. Meglökte a könyököm.
-Ez meg mi volt? -súgta nekem.
-Mi?- értetlenkedtem.
-Hát ez, Dannel.- mondta.
-Nem értem miről beszélsz.- továbbra sem tudtam mire céloz.
-Nem jó ötlet Ashley kiszemeltjével flörtölni, ráadásul láttad Chad reakcióját? Szerintem még lehet ebből valami. Bárcsak mi is így lennénk Erikkel…
-Te meg miről beszélsz?Nem miatta vagyok boldog.. -hupsz. Elszóltam magam.
-Na mond már el mitől vagy ilyen boldog?- kérlelt tovább barátnőm. Közben bejutottunk a terembe és még mielőtt Daniel megkérdezhette volna, leültem Bree mellé és folytattam a beszélgetést.
-Hát nem is tudom…Mostanában olyan fura érzéseket vált ki belőlem ha…
-Na?
-Nem is tudom-haboztam.
-Mond már!- mondta kissé túl hangosan, és mindenki ránk nézett.
-Miss. Wolfe és Taurner, megosztanák velünk is ezt a fontos dolgot? -kérdezte Mr. Gibbons.
Mindketten paradicsom vörösek lettünk, az osztály kíváncsi fejjel nézett ránk. Chadre néztem, ő bátorítóan mosolygott. Összeszedtem a hangom.
-Nem érdekes, Mr. Neanderv..izé Gibbons. -mondtam az ajkamat harapdálva.
-Minden bizonnyal érdekesebb az órámnál.
-Annál mi nem érdekesebb? -gondoltam magamban.
-TESSSÉK????? -vonta fel szemöldökét kiabálva Mr. Gibbons.
- Csak nem…?-kérdeztem halkan Breet.
- De. Kimondtad hangosan. -suttogta szemlesütve.
- Öö…Elnézést…Nem akartam…
- MOST AZONNAL KI INENN! Igazolatlant kap! Az biztos izgalmasabb, mint az órám!- ordította mire én tovább vörösödve kimentem.
Most várhatom meg az óra végét. Mit csinálok én addig? Leültem egy padra és unottan néztem magam elé. A mai nap nagyon fura volt. A kocsiban. Apa eddig is adott nekem puszit de ma nagyon érdekes érzés öntött el ajkainak érintésétől. Megbuggyantam? Kezdek megőrülni? Csak 15 vagyok és amúgy is az apámról álmodozok…
-Hello. Min gondolkozol? –kérdezte tőlem egy fiú hang, merengésemből felébresztve.
-Azon, hogy mi a megfelelője annak, ha a gyereknek tetszik az apja. Kb. mint a pedofil, csak fordítva…-jézus milyen hülyeségeket mondok.
-Hát nem tudom. Apafil?- kérdezte a hang, mire felnéztem rá.
Megvizsgáltam arcát. Tökéletes vonásai voltak. Kék szemeibe néztem. Ekkor érzések áradata öntött el. Sok fura érzés. De egészen más mint a kocsiban. Mért hasonlítom össze a mostani érzéseimet azzal amit apa iránt „érzek”.Mit érzek iránta egyáltalán? Családi szeretet. (Vagy nem?) Tiszta apafil vagyok. Felkuncogtam az új szó gondolatára.
- Matt vagyok. Matt Timson.- mondta mosolyogva és kezet rázott velem…
Sziasztok!:)
Sziasztok!:)
Itt van első történetünknek a bevezetője, hogy képben legyetek!;)
Arra figyelmeztetünk mindenkit, hogy ez a történet néhol Spoiler-eket fog tartalmazni, tehát aki nem olvasta még a Breaking Dawnt /-Alkonyat 4.rész/ és nem szeretné lelőni a poénokat, akkor kérjük ne olvassa el.De ha még így is van kedved(és reméljük, hogy van) elolvasni akkor örömmel várjuk a kritikákat!:D
Na akkor vágjunk bele!
Előzmények:
Jake bevésődött Nessie-be.Jön a Volturi, mert tudomást szereznek a félig vámpír Nessie-ről.De mi van akkor, ha a könyvel ellentétben itt a Volturi nem hisz Bellának és Edwardnak, ezért megtámadják őket.
-És itt kezdődik a mi kis történetünk-
Jó olvasást!:D
Itt van első történetünknek a bevezetője, hogy képben legyetek!;)
Arra figyelmeztetünk mindenkit, hogy ez a történet néhol Spoiler-eket fog tartalmazni, tehát aki nem olvasta még a Breaking Dawnt /-Alkonyat 4.rész/ és nem szeretné lelőni a poénokat, akkor kérjük ne olvassa el.De ha még így is van kedved(és reméljük, hogy van) elolvasni akkor örömmel várjuk a kritikákat!:D
Na akkor vágjunk bele!
Előzmények:
Jake bevésődött Nessie-be.Jön a Volturi, mert tudomást szereznek a félig vámpír Nessie-ről.De mi van akkor, ha a könyvel ellentétben itt a Volturi nem hisz Bellának és Edwardnak, ezért megtámadják őket.
-És itt kezdődik a mi kis történetünk-
Jó olvasást!:D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)